– Jaj, aranyoskám, adj már egy kis aprót a nagyinak, ne sajnáld tőlem! – nyújtotta felé ráncos tenyerét az idős asszony, mintha fizetséget várna azért a rengeteg „felbecsülhetetlen” információért, amellyel az imént elhalmozta Lillát.
– Nézze el nekem, mama, de tényleg nincs nálam készpénz – válaszolta zavartan a lány, és sorra átkutatta a kabátja és a táskája minden zsebét. Csak most tudatosult benne, hogy a bankkártyás fizetés kényelme néha kellemetlen helyzetekbe sodorhatja.
– Ugyan már, csak akad nálad valami! Igyekeztem én, szórakoztattalak, most meg sajnálod a hálát? Imádkozni fogok érted! – erősködött a néni, akinek kitartása szinte már tiszteletet parancsolt.
– Higgye el, egyetlen érmém sincs. Nem hordok magamnál készpénzt, félek, hogy ellopják. De szívesen veszek önnek valamit a boltban, vagy kifizetem a buszjegyét…
– Fojtson meg a pénzed! Akadjon meg a torkodon, amikor a legnagyobb szükséged lesz rá, és jusson eszedbe, hogy engem elutasítottál! – sziszegte hirtelen dühvel az öregasszony. A pillanat tört része alatt a kedves, ártatlannak tűnő nagymamából mesebeli boszorkány lett.
– Lilla, nem akarok célozgatni semmire, de hamarosan leépítés jön, és te vagy a legfiatalabb a csapatban… – közölte kertelés nélkül az osztályvezető, Gergő. Nem volt híres a tapintatáról. Amint felröppent a hír a cég nehézségeiről, jobbnak látta nem húzni az időt.
– De Gergő, ez hogy lehet? Mindig lelkiismeretesen dolgoztam, minden túlórát és pluszfeladatot elvállaltam. Ön mondta, hogy komoly jövőt szán nekem a cégnél… – Lilla alig tudta visszatartani a könnyeit.
– Elég legyen! Nem én döntöttem így. A vállalat bevételei visszaestek, az osztály létszámát harmadával csökkenteni kell. Szerinted kit küldjek el? Norbertet, aki harminc éve itt robotol, és két év múlva nyugdíjba megy? Vagy Emesét, aki egyedül neveli a két gyerekét?
– Norbert többnyire másnaposan jár be, és az egész irodát beteríti az alkoholszag. Emese gyerekei pedig már majdnem annyi idősek, mint én, nem kisbabák… – morogta az orra alatt Lilla, majd újra próbálkozott: – Ha engem elküldenek, nem lesz hol laknom. A céges kollégiumból is mennem kell, megtakarításom pedig nincs. Kérem, gondolja át még egyszer!
A hangja elcsuklott, végül kitört belőle a sírás. Olyan keservesen zokogott, hogy a kollégák is felkapták a fejüket. Egyetlen tekintetben sem csillant együttérzés. Inkább bosszúság és ellenszenv tükröződött az arcokon.
– Na tessék, máris pityereg. Így majd biztos maradhat. Tudja, melyik gombot kell megnyomni – szűrődött felé egy rosszindulatú suttogás a sarokból.
– Ugyan, ne légy naiv! A könnyek csak a kezdet. Este majd felkeresi a főnököt, és különalkut köt vele – érkezett egy olajos hangú megjegyzés.
Lilla felkapta a fejét, próbálta beazonosítani, ki mondhatta, de nem járt sikerrel. A sugdolózás azonban nem maradt abba.
– Ugyan már, miért érné be ennyivel? Ha igazán „meggyőzően” beszél vele, nemcsak hogy megtarthatja az állását, hanem még előléptetést is kiharcolhat magának – hangzott a következő, még aljasabb célzás.
A szavak élesen hasítottak bele Lilla szívébe. Érezte, hogy a megaláztatás és a kétségbeesés egyszerre fojtogatja, miközben a pletyka egyre hangosabban terjedt az irodában, és a helyzet pillanatról pillanatra kezdett elviselhetetlenné válni.