A munkahelyén mindenki tisztában volt vele, milyen terheket cipelnek: fiatal házaspárként nyögték a lakáshitelt, közben gyermeket szerettek volna, és mindketten erőn felül dolgoztak, hogy biztos alapot teremtsenek a jövőjüknek.
– Eszterkém – lépett oda hozzá egy reggel Ildikó, a titkárnő, sejtelmes mosollyal –, volna itt számodra valami.
Hamarosan kiderült, hogy nem csupán egy apró figyelmességről van szó. Az egész iroda – még Márk, az ügyvezető is – összefogott a harmincadik születésnapja alkalmából. Amikor átnyújtották a borítékot, Eszter először azt hitte, csak egy kedves üdvözlőkártyát rejt. Aztán meglátta az összeget: kétszázezer forint.
– Látjuk, mennyit teszel bele a munkába – mondta Márk elismerően. – Igazán rád férne már egy kis kikapcsolódás. Mikor volt utoljára igazi szabadságod?
A meghatottság szinte elfojtotta a hangját. Rég nem tapasztalt ilyen őszinte megbecsülést. Hirtelen rádöbbent, mennyire hiányzott neki a pihenés – a tenger látványa, a gondtalan napok, amikor nem határidők és számlák körül forognak a gondolatai.
Amint hazaért, szinte berobbant a nappaliba, kezében lobogtatva a borítékot.
– Gergő! Nem fogod elhinni!
A férfi a laptopja fölül pillantott fel, és azonnal átragadt rá Eszter lelkesedése.
– Mi történt?
– A kollégáim megleptek! Összedobták nekem ezt a pénzt a születésnapomra. Kétszázezer forint! Elutazhatnánk a tengerhez, és még a hitelre is maradna belőle két havi részlet!
– Tényleg? – Gergő felállt, és magához ölelte. – Ez fantasztikus! Mennyi is pontosan?
– Kétszázezer! Még Márk is beszállt. Azt mondta, megérdemlem a pihenést.
A férfi arca egy pillanatra megfeszült. Az öröm helyét lassan valami más váltotta fel – számító csend.
– Eszter… – kezdte óvatosan. – Nem gondoltál arra, hogy…
– Mire gondolsz?
– Ha már a munkahelyeden ennyire összefogtak érted, akkor talán mi is segíthetnénk Nórának – mondta könnyed hangon.
A mondat úgy hullott a levegőbe, mint egy rosszkor elsütött tréfa. Eszterben azonban valami azonnal megfagyott.
– Tessék?
– Nóra most nehéz helyzetben van. Autóra lenne szüksége, hogy el tudjon helyezkedni ingatlanosként. Ha odaadnánk neki ezt az összeget kölcsönbe, beindulhatna a karrierje. Később visszaadná, és akkor még mindig elmehetnénk nyaralni.
Eszter hangja meglepően higgadt maradt.
– Ezt a pénzt nekem adták. Az én munkámért. Azért, mert sosem megyek táppénzre, mert túlórázom, mert hozom a számokat.
– De hát mi egy család vagyunk! Ami a tiéd, az az enyém is.
– Csak a tiéd? Vagy édesanyádé és a húgodé is?
– Ne dramatizáld túl. Nóra bajban van. Segítenünk kell neki, hogy talpra álljon. Te értelmes nő vagy, beláthatod: minél hamarabb kezd dolgozni, annál hamarabb nem szorul majd ránk.
Eszter hosszasan nézett a férjére. Mintha most látná először igazán. Egy férfit, aki magától értetődőnek tartja, hogy a felesége születésnapi ajándékát továbbadja a testvérének, anélkül hogy előbb megkérdezné, mit érez ezzel kapcsolatban.
– És ha én nem akarom?
– Ne légy már ilyen… önző – csúszott ki Gergő száján. – Ez a család érdeke.
Az „önző” szó keményen csattant.
– Önző? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
– Igen. Mostanában túl hideg vagy. Nóra nem idegen. A testvérem. Nem ajándékot kér, csak segítséget.
– Segítséget? Abból a pénzből, amit nekem ajándékoztak a harmincadik születésnapomra? Hogy autót vehessen a nővéred, aki harminckét évesen sem tudott egyszer sem önállóan talpra állni?