– Egyszerűen nem vagy fair…
– Tudod mit, Gergő? – Eszter hirtelen sarkon fordult, bement a hálóba, és előhúzta a szekrény mélyéről a nagy utazóbőröndöt. – Elutazom. Nyaralni. Pont azért is.
– Hová készülsz? Eszter, ne rendezz jelenetet!…
– Ez nem jelenet – felelte higgadtan. – Csupán úgy döntöttem, arra költöm az ajándékba kapott pénzt, amire eredetileg szánták.
Szótlanul pakolni kezdett. Ruhák, fürdőruha, könyv, neszesszer – minden a helyére került, míg Gergő az ajtófélfának támaszkodva, elsápadva figyelte.
– Tényleg képes vagy ekkora vitát csinálni pár százezer forint miatt?
Eszter felegyenesedett, és egyenesen a férfira nézett.
– Ez sosem az összegről szólt. Hanem arról, hogy meg sem kérdeztél. Eldöntötted helyettem, hogy a születésnapi ajándékom Nóráé lesz. Amikor pedig nemet mondtam, önzőnek és szívtelennek bélyegeztél.
– Gyereket akarunk! – vágott vissza Gergő. – Hogy leszel így anya, ha még a férjed testvérét sem tudod megsajnálni?
– Éppen azért gondolkodom így, mert gyereket szeretnék – felelte Eszter nyugodtan. – Nem akarom, hogy olyan közegben nőjön fel, ahol az anyja csak mellékszereplő. Ahol természetes, hogy amit kap, az rögtön „közös”, de a véleménye senkit nem érdekel.
Becipzározta a bőröndöt, majd az előszobába húzta.
– Ha meggondolod magad, hívj fel – szólt utána Gergő.
Eszter megállt, visszanézett rá.
– Ugyanez rád is vonatkozik.
Antalya vakító napsütéssel és sós tengeri levegővel fogadta. Az első két napban szinte alig csinált mást, csak feküdt a parton, és hagyta, hogy a felgyülemlett feszültség lassan kioldódjon belőle. A meleg homok, a hullámok egyenletes moraja és az ismeretlenség nyugalma megtették a hatásukat.
Nem bánta meg, hogy elutazott. Hosszú hónapok óta először érezte azt, hogy nem valaki más elvárásainak próbál megfelelni. Nem feleség, nem menye valakinek, nem egy családi játszma szereplője – egyszerűen csak Eszter, aki dönthet a saját életéről.
A harmadik napon üzenet érkezett Gergőtől: „Hogy vagy? Hiányzol.”
Röviden válaszolt: „Jól vagyok. Pihenek.”
Ezután két napig csend volt.
A hatodik napon, amikor már azon gondolkodott, miként beszéljék át higgadtan a történteket, hosszabb üzenet villant fel a kijelzőn.
„Eszter, sok mindent átgondoltam. Ha számodra az én családom nem fontos, akkor miről beszélünk mi ketten? Beadtam a válókeresetet. A lakást a törvény szerint felezzük. Az én részemet eladom, hogy segíthessek Nórának. Nem tudok együtt élni valakivel, aki nem érti, mit jelent a család.”
Eszter sokáig csak nézte a sorokat. Nem remegett a keze, nem kapkodta a levegőt. Végül mindössze ennyit írt vissza:
„Rendben.”
Aztán sírni kezdett. Nem a sértettség vagy a düh miatt, hanem mert valami végérvényesen lezárult. Megkönnyebbülést érzett. Rájött, hogy időben történt mindez. Gyermeket vállalni egy olyan férfival, aki a testvére kívánságait előbbre sorolja a felesége tiszteleténél, és képes közös otthonukat feláldozni más ambícióiért – ilyen jövőt nem akart.
Amikor hazatért, első útja egy ügyvédhez vezetett. A válás meglepően gyorsan és különösebb konfliktus nélkül zajlott le; Gergő láthatóan sietett hozzájutni a pénzéhez.
– Tudod – mondta, miközben az utolsó dobozt is kivitte a lakásból –, nem bánom, hogy így alakult. Nóra vett egy autót, felvették egy ingatlanos céghez, és már az első szerződésein dolgozik.
– Ennek őszintén örülök – felelte Eszter.
A lakásrészével kapcsolatban hamarosan vevő jelentkezett, és ezzel új fejezet kezdődött az életében.