Gergő lassan bólintott, miközben Lilla szavai még ott visszhangoztak a levegőben.
– Soha egyetlen fillért sem adtam neki abból a pénzből, amit tőled kaptam – tette hozzá a nő halkan. – A saját fizetésemből fizettem mindent.
Most Gergőn volt a sor, hogy elfordítsa a tekintetét.
Élesen felidéződött benne az az este. Fagyos tél volt, korán leszállt a sötétség, a hóvihar pedig szinte vakon csapkodta a szélvédőt. A szél jeges hócsomókat vágott az üvegnek. Egy keskeny, alig kivilágított utcán hajtott végig, kerülőúton, hogy elkerülje a forgalmat.
Aztán hirtelen egy sötét árny villant fel előtte. Az autó megrázkódott, mintha valamin átgördült volna. Megesküdött volna rá, hogy egy pillanattal korábban még teljesen üres volt az utca. Lefékezett, kiszállt, és a kerekek előtt egy összegubancolódott rongyhalmot látott. Csak amikor közelebb hajolt, döbbent rá, hogy egy ember fekszik ott. Az orrát megcsapta az áporodott szag, az alkohol nehéz bűze.
Egy futó gondolat villant át rajta: talán az a férfi szándékosan vetette magát a kocsi elé. Látta a közeledő fényszórókat, és nem tért ki. Lehet, hogy elege lett a nyomorúságos életéből, és így akart véget vetni neki.
Gergő kiegyenesedett, és néhány másodpercig vívódott. Ott is hagyhatta volna az úton. Végül mégis tárcsázta a mentőket, majd elhajtott. Honnan sejthette volna, hogy az a hajléktalan Lilla apja? Természetesen senkinek sem beszélt az esetről.
Most odalépett a kanapéhoz, és leült a felesége mellé.
– Sajnálom – mondta csendesen, és a kezébe fogta Lilla ujjait, meleg tenyerébe zárva őket. – Tehát ezért jártál hozzá. Mit tehetünk még érte? Szüksége van műtétre?
Lilla hitetlenkedve nézett rá.
– A mája és a szíve is tönkrement. Az orvosok szerint egy operációt nem élne túl. Azt mondták, ameddig bírja… – lehajtotta a fejét.
Gergő néhány pillanatig hallgatott, majd váratlanul megszólalt:
– A kert végében ott áll üresen a melléképület. Költöztessük oda. Így nem kellene folyton abba a városrészbe utaznod. Felveszünk egy hozzáértő ápolót. Vagy ha ragaszkodsz hozzá, jöjjön ide az az ismerősöd is, aki eddig gondját viselte.
Maga sem értette, hogyan hagyhatták el ezek a szavak a száját.
– Nem haragszol? – kérdezte Lilla döbbenten.
– Nem. Hiszen az apádról van szó.
– Gergő… te vagy a legcsodálatosabb férj! – Lilla a nyakába kapaszkodott. – Annyira szeretlek!
A férfi magához szorította, de közben egy másik gondolat motoszkált benne. Bárcsak tudná, mennyire „jó” ember vagyok. Én ütöttem el az apádat. És majdnem ott hagytam meghalni. Egyszer talán elmondom. De most még nem. Most nem vehetem el tőled ezt a békét.
– Csak arra kérlek, ne erőltesd, hogy találkozzam vele – tette hozzá fanyar mosollyal, mintha kellemetlen ízt érezne a szájában.
– Rendben. Köszönöm.
Ettől kezdve időnként látta, ahogy egy testes asszony kitolja a melléképület verandájára a tolószéket, gondosan betakarja a férfit egy pléddel. Gergő soha nem ment közelebb. Nem próbált beszélgetést kezdeményezni. Szégyellte magát? Talán. Az öreg nem látta őt azon az estén, nem ismerhette fel. Mégis volt benne valami nyugtalanító érzés.
Egy hónappal később Lilla sugárzó arccal közölte, hogy gyermeket vár. Gergőnek először fel sem fogta a szavak jelentését. Mintha idegen történetről beszélne. Aztán meglátta a nő szemében a tiszta boldogságot, és minden a helyére került.
– Fiam lesz! – kiáltotta ujjongva, és megpörgette Lillát a levegőben.
Amikor Lilla hasa már gömbölyödni kezdett, az apja csendben elhunyt. Gergő mély levegőt vett. Megkönnyebbülést érzett – és úgy tűnt, Lilla is.
Ha nincs többé az az ember, nincs többé a vele szembeni bűntudat sem.
Az élet furcsa módon képes összefonni sorsokat még azelőtt, hogy az érintettek találkoznának. Olyan csomókat köt, amelyeket szinte lehetetlen kibogozni. Mindenkinek lapul valami a szekrény mélyén. A titkok azonban ritkán maradnak örökre rejtve. Egyszer felszínre törnek.
És akkor derül ki, ki tud megbocsátani – és ki érdemli meg igazán a feloldozást.