– Csak meg ne próbálj hazudni nekem – mondta ki végül hangosan, a gondolatait félbeszakítva.
– Régóta készülök rá, hogy elmondjam… – Lilla odabotorkált a kanapéhoz, és szinte beleesett.
Gergő a hátát figyelte, ahogy összegörnyedve ül. „Persze, most jön a szánalmi jelenet. Azt hiszed, majd megesik rajtad a szívem? Nem fog.”
– És mégis miért hallgattál eddig? – kérdezte jeges hangon, miközben újra a palack után nyúlt. – Mióta csinálsz bolondot belőlem?
– Én… már az elején szerettem volna bevallani, de nem volt hozzá bátorságom. Aztán egyre nehezebb lett…
„Ne állj meg, csak folytasd” – gondolta Gergő, és töltött magának a kiürült pohárba.
– Ne igyál többet. Holnap szét fog hasadni a fejed – szólt halkan Lilla.
– Már most is szét akar robbanni. Inkább a saját fejed miatt aggódj – vágott vissza, és egy húzásra lehajtotta az italt.
A nő szemében ismét megjelent a rettegés, és elfordította az arcát.
„Ne, ezt nem. Látni akarom az arcodat” – futott át rajta.
Gergő letette az üres poharat a pultra, odalépett a gurulós kanapéhoz, és hirtelen mozdulattal megfordította, hogy Lilla vele szemben legyen. A nő felkiáltott, majdnem lecsúszott az ülésről a váratlan rántástól. Gergő visszasétált a bárszékhez, mintha mi sem történt volna, de a mellkasában vadul kalapált a szíve, és megszédült. „Ennyi elég volt. Ha tovább iszom, elveszítem az uralmat.”
– Féltem – szólalt meg Lilla alig hallhatóan, ujjai görcsösen kapaszkodtak a kanapé szélébe. – Ha megtudod az igazat, talán kiraksz. Ezért maradtam csendben.
– Szóval végig csaltál, miközben mellettem éltél? – vigyorgott Gergő keserűen, már kissé ittasan. – Szép kis történet… Csendes víz, mély örvény, mi?
– Kérlek, ne igyál többet – ismételte Lilla.
– Inkább kezdj bele rendesen. Hallgatlak – billent meg a magas széken.
– Az apámhoz járok. Abban a házban az apám él… nem szerető – mondta ki végül.
– Az apád? Nahát, ez fordulat. – Gergő veszélyesen hátradőlt. – Nem úgy volt, hogy meghalt? Legalábbis ezt mondtad. Vagy rosszul emlékszem?
– Igen, azt mondtam. Szégyelltem az igazat. Azt hittem, már nincs életben. Sokáig én is így tudtam, egészen addig, amíg egy régi ismerős fel nem hívott.
Lilla a térdei közé szorította a kezét.
– Apám súlyosan ivott. Anyám évekig szenvedett mellette. Minden pénzt elitta. Egy nap betelt nála a pohár, és kitette a házból. Később megbánta, még keresni is próbálta. Egy év múlva megbetegedett, és meghalt. – Elhallgatott, majd Gergőre nézett. – Tényleg azt hittem, apám sem él már. Nem volt hová mennie. Azt gondoltam, az utcán nem húzza sokáig.
Néhány másodpercig csend volt.
– Már a házasságunk után keresett meg az az ismerős. Régen a szomszédunk volt, aztán férjhez ment, elköltözött. A férje később elhagyta, még a lakását is elvette tőle, így abba az omladozó házba kényszerült, amit láttál. Az anyja ott lakott korábban, de már meghalt. Most egy kórházban dolgozik takarítóként. Egy alkalommal bevittek hozzájuk egy autó által elütött hajléktalant. Túlélte, bár súlyosan megsérült. Ő ismert rá apámra, és értesített engem.
Lilla hangja megremegett.
– Mondd, hogyan állhattam volna eléd ezzel? Te sikeres vagy, tehetős… az én apám pedig egy lecsúszott alkoholista, aki az utcán kötött ki. Megkértem az ismerősömet, hogy segítsen neki, fizettem érte, vittem ételt. Egyedül nem képes boldogulni. Te adtál nekem pénzt, sosem kérdezted, mire költöm… – itt egy pillanatra elcsuklott a hangja, és Gergő tekintetét kereste.