A gondolat azonban nem hagyta nyugodni. Valami nem stimmelt. Vagy Lilla játszik elképesztően jól, vagy a barátja tévedett. Az is lehet, hogy szándékosan akarja őket összeugrasztani. De mi oka lenne rá? És mi van, ha egyáltalán nem hűtlenségről van szó, hanem egészen másról?
A bizonytalanság lassan felemésztette Gergőt. Végül elhatározta, hogy saját szemével győződik meg az igazságról. Ebédidőben, pontosan akkor, amikor a barátja állítólag látta Lillát, odahajtott ahhoz az ötemeletes, megfakult homlokzatú házhoz, és leparkolt nem messze a bejárattól. Hogy elterelje a figyelmét, bekapcsolta a rádiót, de a zene sem tudta elnyomni a fejében zakatoló kérdéseket.
Már majdnem feladta a várakozást, amikor hirtelen feltűnt Lilla alakja az utcán. Sietős léptekkel ment az egyik bejárathoz, elővett egy kulcsot, kinyitotta a számzáras ajtót, amelyet félig leszakadt hirdetések és firkák borítottak. Gyorsan körbenézett, mintha attól tartana, hogy figyelik, aztán besurrant.
– Kulcsa is van… – mormolta Gergő döbbenten.
A szíve hevesen vert, mint egy vadászkutya, amely friss nyomra bukkant. Első ösztönből ki akart pattanni az autóból, hogy utána menjen, de időben észbe kapott. Nem tudna bejutni. Mire a kapucsengőn próbálkozna, Lilla már rég eltűnne valamelyik lakásban. Nem járhat végig minden ajtót.
Így hát maradt, és idegesen figyelte az ablakokat. Ujjai doboltak a kormányon, miközben az olasz Il Divo dallama szólt a rádióból. Negyven perc telt el kínzó lassúsággal. Akkor egy sárga taxi gördült a ház elé. Két perccel később Lilla lépett ki a kapun, beszállt a kocsiba, és elhajtott.
Gergő nem követte. Visszament a munkahelyére, de képtelen volt bármire koncentrálni. A gondolatai folyton Lilla körül forogtak, meg a lepusztult épület körül, amely sehogy sem illett a felesége világához. Végül a helyettesére bízta a sürgős ügyeket, és a szokásosnál korábban hazament.
Otthon töltött magának egy nagy adag konyakot. Ilyen korán sosem ivott, hiszen bármikor berendelhették, de most nem érdekelte. Úgy érezte, az agyának szüksége van valamire, ami tompítja a zakatolást. „Lilla… miért? Mi hiányzik neked? Azt hittem, megbízható vagy, visszafogott, más, mint a többi…” – zaklatottan járkált fel-alá a tágas házban, mint egy ketrecbe zárt állat.
Később csapódott a bejárati ajtó, a kulcsok fémesen csörrentek az előszobai szekrényen. Gergő újra töltött, és egy hajtásra lehúzta az italt. Tudta, hogy Lilla mindjárt belép a konyhába. Várta a pillanatot, mégis összerezzent, amikor megszólította.
– Miért ülsz sötétben? – hallotta a háta mögül. – Te iszol? Történt valami a munkahelyeden?
Megfordult. Látta, ahogy Lilla szeme elkerekedik a kezében tartott pohár láttán. Mintha… félelem villant volna benne.
– Velem minden rendben – felelte rekedten. – Inkább te mesélhetnél valamiről.
– Nem értem. Miről?
Az őszinte értetlenség annyira meggyőzőnek tűnt, hogy Gergőben egy pillanatra felmerült: talán tényleg téved. De rögtön elhessegette a gondolatot. „Szép alakítás” – futott át rajta keserűen.
– Hol voltál ebédidőben? – kérdezte, és a palack felé pillantott, tölt-e még.
– Bejöttél a munkahelyemre? Senki sem szólt róla – válaszolta Lilla némi késlekedés után.
Gergő egyetlen mozdulatát sem tévesztette szem elől. A nő arca hirtelen elsápadt, vállai megereszkedtek, mintha súly nehezedne rá. A szobában megfagyott a levegő.
„Na, most zavarba jöttél? Hallgatlak. Kíváncsi vagyok, kihez jársz. Ha már szerető, legalább lenne méltó hozzá… de abban a lepukkant házban aligha laknak mások, csak végletekig szerencsétlen emberek.”