Gergő lassan begurult a megkopott, ötemeletes panelház elé, és úgy állította le az autót, hogy a rendszámtábla ne legyen feltűnő. Komoran végigmérte a málladozó erkélyeket, amelyek közül többnek még üvege sem volt, az üresen tátongó, élettelen ablakokat. Itt-ott egy-egy modern műanyag nyílászáró világított ki a homlokzaton, mintha idegen foltokat ragasztottak volna a ház testére. Az egész épület olyan benyomást keltett, mint egy hajléktalan: amit talált, azt viselte magán, össze nem illő darabokból összetákolva.
A satnya fák és más, hasonlóan megöregedett házak közé szorult tömb már több rendszerváltást is túlélt, és most csendben, fáradtan várta a végét – akárcsak a benne lakók többsége.
Gergőt különös levertség fogta el, valahányszor ilyen környékre tévedt. Gyerekkora pontosan egy ilyen lakótelepi lakás falai között telt el. Már kamaszként megszállottan vágyott rá, hogy kitörjön onnan. Nem csupán ábrándozott: keményen dolgozott érte. Kiváló eredménnyel érettségizett, a megfelelő egyetem megfelelő szakára jutott be, majd a diploma után közgazdasági tanulmányokba kezdett. Úgy gondolta, komoly vállalkozást csak az építhet, aki érti a pénz mozgását.
Amikor végül mindazt elérte, amiről fiatalon álmodott, a szüleit egy jobb környékre költöztette. Vett nekik egy kisebb, korszerű házat kerttel. Az utcafronton gondosan nyírt bokrok és színes virágok díszlettek, hátul pedig az édesanyja veteményest alakított ki. Nem is tudott volna meglenni nélküle – a munka éltette.
Gergőt nem pusztán a pénze miatt kedvelték a nők. Jó megjelenésű volt, bőkezű, és értett a figyelmességhez. Kétszer is majdnem megnősült; mindkét választottja feltűnően csinos volt, gondosan felépített külsővel, amelyhez plasztikai sebészek is hozzájárultak. Ám valahányszor elképzelte, hogy a hosszú lábú menyasszonyt bemutatja az egyszerű, visszafogott édesanyjának, látta maga előtt, hogyan halványulna el mellette az anyja szerény alakja. Ez a gondolat mindig visszatartotta.
Lilla egészen más volt. Nem hivalkodott, természetes báj és kedves mosoly jellemezte. Gergő hamar beleszeretett. Alig telt el egy hónap, már el is vitte bemutatni a szüleinek. Az édesanyja végigmérte a lányt, majd elégedett, alig észrevehető bólintással jelezte a fiának, hogy tetszik neki a választás.
Lilla csendes természete és őszinte szépsége nehezen hagyott bárkit közömbösen. Szerény körülmények között nőtt fel, megtanulta beérni kevéssel. Édesapját korán elveszítette, majd nem sokkal később az édesanyját is elragadta egy gyors lefolyású betegség. Gergő igyekezett mindazzal körülvenni, amit csak tudott: figyelemmel, gyengédséggel, biztonsággal. Még egy évvel az esküvő után is elfogódottan közeledett hozzá, mint egy szerelmes kamasz.
Egy nap azonban az üzlettársa – aki egyben régi barátja is volt – megemlítette, hogy látta Lillát ezen az elhanyagolt környéken, éppen ennél a lepusztult háznál. Gergő nem értette. Mi dolga lehetne itt? Semmilyen ismerős, semmilyen ügy nem kötötte ide.
– És te mit kerestél erre? – kérdezett vissza élesen.
A barát vállat vont. Kerülőúton próbált kikerülni egy dugót, a mellékutcákban bolyongva keveredett erre.
„Megcsal? Lilla? Az képtelenség…” – zakatolt Gergő fejében, mégis jeges borzongás futott végig a hátán, és ökölbe szorult a keze.
Látva a reakcióját, a barát enyhíteni próbált. Talán tévedett, mondta. Szép nő Lilla, könnyű összekeverni valakivel. Bocsánatot is kért.
Otthon azonban Lilla ugyanúgy viselkedett, mint mindig: kedvesen mosolygott, természetesen mozgott a lakásban, gyengéden simult hozzá. Gergő úgy gondolta, ha valaki titkos viszonyba bonyolódik, bizonyára tartózkodóbbá válik, távolságot tart. Lillán viszont ennek nyoma sem volt. Nemhogy elhúzódott volna, inkább még közelebb bújt hozzá, odaadóan, bizalommal telve, mintha semmiféle titok nem nehezedne rá. Gergő fejében azonban egyre hangosabban visszhangzott a kérdés: miért látták őt itt, ennél a háznál, és vajon mit keresett ezen a helyen?