A falu úgy zsongott, mint felbolydított méhkas. Vivien szinte levegőt sem kapott, annyit szaladgált házról házra, és mindenütt egyre cifrább történeteket adott tovább. Senki sem értette, mi vihette rá Rékát, hogy befogadja azt az asszonyt, aki miatt a férje majdnem az életével fizetett – ráadásul egy gyerekkel együtt.
– Biztos a lelkiismerete nem hagyta nyugodni – sustorogtak az asszonyok a kútnál. – Csak tudja az ember, mit követett el. Ki tudja, nem volt-e már korábban is valami Benedek és a tanítónő között…
– Vagy talán az állam jó pénzt fizet az ápolásért? – morfondíroztak a férfiak a kocsma előtt. – A Nechaevék nem olyanok, akik ingyen vennének a nyakukba ekkora terhet.
– És az a kislány… Lilla… kiköpött Benedek! – jegyezték meg a legélesebb szeműek. – Ugyanaz a szürke tekintet. Nem véletlen, hogy pont oda sodródott.
Az igazságot azonban senki sem ismerte. Senki nem látta, hogy Réka éjszakánként Eszter ágya mellett virraszt, megigazítja a párnáját, és kanállal itatja vele a gyógynövényes főzetet. Nem hallotta senki, hogyan próbálta reggelente megtanítani Lillát rendesen befonni a haját, amely makacsul kibomlott újra és újra. Azt sem figyelte meg senki, hogy Benedek munka után gyakran hozott egy csokor mezei virágot, és csendben Eszter asztalára tette, aki hálás, bűntudatos pillantással köszönte meg.
A Nechaev-portán lassan új rend alakult ki. Lilla ugyanabba az iskolába került, ahová Levente járt. A fiú, mintha egyik napról a másikra felnőtt volna, komolyan és gondoskodón cipelte a táskáját, és minden délután hazakísérte. Eszter napról napra erősödött: előbb mankóval, majd bottal járt, végül már önállóan is kiült az udvarra, Réka dáliái közé a kerti padra.
– Látod, Eszterkém – mondogatta Réka, miközben friss tejet nyújtott át neki –, az erő lassan visszaköltözik beléd. A csontjaid épek, a többi csak idő kérdése. A lelkedet meg majd együtt meggyógyítjuk.
– Hogyan hálálhatnám ezt meg? – törölte meg a szemét Eszter. – Nincsenek rá szavak.
– Nem tartozol semmivel – legyintett Réka. – Élj. Neveld fel Lillát. Úgyis a szívemhez nőtt, segít mindenben, mintha a lányom volna. Mindig is vágytam egy kislányra, de csak fiaim születtek. Most meg tessék, kettőt is kaptam az élettől.
Tavaszra Eszter már alig használta a botját. Nyár elején pedig Lillával együtt átköltözött abba a kis házba, amelyet Benedek és Levente saját költségükön hoztak rendbe. Nem maradtak magukra: Réka nap mint nap átment hozzájuk, hol süteménnyel, hol egy üveg lekvárral, máskor csak egy kis beszélgetésre.
A két asszony között különös, mély kötelék szövődött – olyan, amelyet sem a pletyka, sem a múlt árnyai nem tudtak megbontani.
Egy este, tea mellett, Réka halkan vallani kezdett:
– Tudod, mostoha nevelt fel. Szigorú volt, de igazságos. Nem szült saját gyermeket, mégis felnevelt minket, három árvát. Soha nem volt lánytestvérem, a menyeim pedig a saját anyjukhoz kötődnek. Amikor ti jöttetek… mintha a Jóisten pótolta volna mindazt, ami kimaradt. Bocsáss meg a rossz gondolataimért, a haragért, amit eleinte éreztem.
Eszter átölelte.
– Réka, te mentetted meg az életemet. Nemcsak akkor, a szakadéknál. A kétségbeeséstől is megóvtál. Anyám helyett anyám lettél.
Benedek és Eszter soha többé nem beszéltek arról a végzetes napról. Hallgatólagosan megegyeztek, hogy a múltat a föld alá temetik. Benedek segített a ház körül, Eszter pedig Leventének segített a történelemleckékben. Minden tiszta maradt, félreértés nélkül.
Két év múltán Eszter megismerkedett egy városból érkezett mérnökkel. A férfi megszerette őt és Lillát is, s a házasság után a faluba költözött. A barátság Rékáékkal mit sem változott.
Lilla, ahogy egykor gyermeki komolysággal megígérte, felnőtt, leérettségizett, és végül Levente felesége lett. Ki gondolta volna, hogy azon a sötét napon a szakadék peremén a sors ilyen erősen összeköti az életüket? Két szeplős, kék szemű kislányuk született, akiket Réka és Eszter rajongva kényeztetett. Később egy fiú is érkezett – Benedek legnagyobb örömére, hogy továbbvigye a család nevét.
– Ami elmúlt, benőtte a fű – szokta mondogatni Réka, miközben a kertben ülve nézte, ahogy az unokák a lehullott levelek között játszanak. Már senki sem firtatta, mire gondol. Nem is volt rá szükség.
Egy alkalommal, amikor kikísérte Esztert a kapuig, még hozzátette:
– Az élet kiszámíthatatlan. Néha épp onnan érkezik segítség, ahonnan sosem várnád – attól, akit ellenségnek hittél. Csak nyisd ki a szíved, és megérzed, merre vezet az út.
Eszter némán bólintott. Tekintete az együtt ültetett almafára esett, amelyet rózsaszín virág borított. Az élet ment tovább – tisztán, derűsen, akár a hajnal első fénye a szirmokon.