– Mit? – kérdezett vissza értetlenül Benedek.
– Téged. Meg a te Eszteredet.
– Réka! – lépett közelebb a férfi, de az asszony úgy húzódott el tőle, mintha fertőző beteg volna. – Tudom, hogy nincs okod hinni nekem. Jogosan kételkedsz. De akkor is elmondom. Hallgass végig.
Nagyot sóhajtott, mintha a mellkasára nehezedő köveket próbálná lerázni magáról.
– Köztem és közte soha nem volt semmi. És nem is lehetett volna. Egyszer, öt éve, azzal a városi nővel… igen, elbuktam. Nem tagadom. Te akkor megbocsátottál, én pedig fogadalmat tettem – Isten előtt és magam előtt is. Azóta megtartottam. Aznap a távoli földről jöttem haza, amikor a kereszteződésnél megláttam egy nőt az út szélén. Integetett. Megálltam, és kiderült, hogy Eszter az. Azt mondta, a városban járt a tanfelügyeleten, visszafelé stoppolt, de az autó, amelyik felvette, más irányba kanyarodott, ő meg ott maradt egyedül. Gyalog nem mert nekivágni az útnak. Eszembe jutott, hogy Tibor bácsi este épp arra készül, ahol ő lakik. Mondtam neki, beviszem a műhelyig, onnan majd elviszi valaki. Felült a fülkébe, elindultunk. A lejtőn aztán – máig sem értem hogyan – megmakacsolta magát a kormány. Az autó kisodródott… A többit tudod. Ez az igazság, Réka. Hidd el vagy sem.
Réka nem felelt azonnal. A krumplik tovább vándoroltak a kezében, de az ujjai remegtek.
– Miért mondod ezt most? – szólalt meg végül tompán. – Azt várod, hogy megsajnáljalak?
– Nem sajnálat kell. Csak… kérni szeretnék valamit. A pénzből, amit Levente esküvőjére és a házára tettünk félre… adhatnál belőle egy keveset?
– Vidd az egészet – csapta arrébb a ládát hirtelen Réka. – Nem kell nekem másé.
– Nem az egész kell. Csak valamennyi. Esztert kiengedik, de nem tud lábra állni. A gerince megsérült. Az orvosok szerint hosszú ápolás vár rá, talán egész életében. Van egy tízéves kislánya, Lilla. Teljesen egyedül vannak, nincs rokonságuk, intézetben nőtt fel. Szeretnék fogadni mellé valakit, aki segít neki az elején. Ki tenné meg ingyen?
– Vigyél, amennyit akarsz – zárta le a beszélgetést az asszony. – A te kereseted.
A folyosón Levente hallotta az egészet, miközben a horgászbotját javítgatta. Este tétován állt meg az ajtóban, majd összeszedte a bátorságát.
– Anya, ne haragudj, csak kérdezném… – kezdte bizonytalanul. – Hogy van Eszter tanárnő? Nálunk tanít történelmet, jártam a szakkörére is. Jó ember. A lánya, Lilla is olyan aranyos volt, amikor néha bejött az iskolába. Mi lesz velük?
Réka felsóhajtott.
– Kérdezd az apádat – felelte szárazon. – Mostantól ő intézi az ügyeiket.
Levente azonban nem tágított. Felemelte a fejét, és olyan komolyság ült a tekintetében, amitől Réka megdermedt.
– Anya, te tanítottál minket arra, hogy emberségesek legyünk. Hogy ha valaki bajban van, ne fordítsuk el a fejünket. Apának egyszer már megbocsátottál. Most miért haragszol arra a nőre? Nem ő okozta a balesetet. Csak ott volt. Nem igazságos rajta kitölteni mindent.
– Mit képzelsz?! – csattant fel Réka, és talpra ugrott. – Így beszélsz velem? Kioktatsz? Még zöldfülű vagy!
Az éjszaka azonban nem hozott nyugalmat. Réka csak forgolódott, a plafont bámulta a sötétben. Levente szavai égették belülről. Felkelt, vizet ivott, majd hosszan nézte a másik ágyon alvó férjét, akinek görnyedt háta mintha még nehezebb terhet hordozott volna. Hajnalban döntött. Szó nélkül engedélyt kért a tanácselnöktől, és felült egy város felé tartó kocsira.
A kórterem világos volt, fertőtlenítőszag lengte be. Eszter az ablak mellett feküdt, sápadtan, törékenyen, mint egy viaszbáb. Amikor meglátta Rékát, megriadt, és a párnába húzódott.
– Jó napot… Réka… – suttogta elsőként.
– Szervusz, Eszter – válaszolta az asszony csendesen, és leült az ágy mellé. – Ne félj tőlem. Nem bántani jöttem.
Sokáig beszélgettek. Eleinte feszülten, kimérten, aztán egyre oldottabban. Réka hallgatta Eszter gyerekkorának történetét az intézet falai között, a rövid és szerencsétlen házasságát, azt, hogyan érkezett a faluba kislányával, remélve, hogy végre békét talál. Eszter pedig Réka életét ismerte meg: a nehéz asszonysorsot, három fiú felnevelését, a titokban dédelgetett vágyat egy lánygyermek után. A szavak végül könnyekbe fulladtak, és mire elcsendesedtek, már egymás kezét szorították, mintha régi ismerősök volnának.
Egy hét múlva a ház elé gördült a tanácselnök terepjárója. Benedek és Levente segítették ki Esztert, aki mankóra támaszkodva, de mosolyogva állt meg a kapuban. Mellette egy szeplős, két vékony copfos kislány álldogált megszeppenve.
– Gyere csak, Lilla, ne félj – lépett ki Réka a tornácra, és kitárta a karját. – Isten hozott benneteket. Bent meleg van és világos. Hozzátok a csomagokat, fiúk, majd elrendezzük.
A kapu előtt már gyülekeztek a kíváncsi tekintetek, és a falu, amely addig csak suttogott, most hangos morajlásba kezdett.