A gondolat, hogy talán már akkor, azon a tanévnyitón indult el minden, most villámként hasított Rékába. Eszter ott állt félrehúzódva az iskolaudvar szélén: törékeny, sápadt asszony volt, komoly szabású sötétkék ruhában, egyik kezével szeplős kislánya ujjait szorította. Benedek pedig – mintha csak véletlen volna – elsétált előttük, s a falubeliek szerint még meg is torpant egy pillanatra, váltott vele néhány szót. Réka akkor nem tulajdonított jelentőséget az egésznek. Falun mindig történik valami, az ember nem jegyez meg minden futó mozzanatot. Most viszont úgy tűnt, ott kezdődött el az a láncolat, amelynek súlya most rájuk nehezedik.
Ahogy lihegve közeledett a helyszínhez, egyetlen kép lebegett előtte: Benedek arca. Mindaz, amit útközben a fejében formált – szemrehányások, kérdések, átkok – egyetlen szúrós gombóccá állt össze a torkában, mire odaért.
Az út szélén, a szakadék peremén álló öreg, terebélyes nyírfa alatt Benedek guggolt. Könyökét térdére támasztotta, hatalmas, munkától kérges kezei ernyedten lógtak, feje annyira előrebicsaklott, mintha nem bírná tovább tartani. Nem messze tőle a fűben egy fiatal nő feküdt, karja természetellenes szögben kifordulva. Valaki – talán az arra haladó brigád emberei – egy poros ponyvával takarta le.
Réka odalépett a férjéhez. A földet összetaposták, üvegszilánkok csillogtak mindenütt, a szolgálati „gazik” összeroncsolódott sárvédője kilátszott az árokból, ferdén megdőlve.
– Élsz? – szakadt fel belőle alig hallhatóan.
Benedek lassan bólintott.
– Nem tört el semmid?
A férfi a fejét rázta, majd rekedt hangon motyogott valamit, amit elsőre nem lehetett érteni.
– Mit mondasz? – hajolt közelebb Réka, s megcsapta az izzadtság és a benzin keserű szaga.
– Én… én öltem meg… – csuklott el Benedek hangja. – Esztert… én voltam…
Réka nem válaszolt. Továbblépett, letérdelt a földön fekvő nő mellé, és félrehúzta a ponyvát. A tanítónő arca krétafehér volt, homlokán alvadt vér keveredett a porral. Réka remegő ujjait a nyakára tette. Egy pillanatig semmit nem érzett – aztán mintha gyenge, alig észrevehető lüktetés rezdült volna az ujjbegye alatt. A nő ajkán halk, fájdalmas sóhaj szökött ki.
– Megőrültetek?! – kiáltotta Réka a távolabb ácsorgó férfiak felé. – Él még! Nem halt meg! Levente! – pillantotta meg a fiát, aki elhajított biciklivel, falfehéren állt a közelben. – Szaladj Mónikáért! Mondd, hogy azonnal hozza a táskáját! A mentő ide nem ér ki időben, lóval gyorsabb lesz! Siess!
– Inni… – suttogta Eszter alig hallhatóan.
– Tarts ki, drágám, tarts ki – térdelt bele Réka a sárba, és kezébe fogta a nő élettelenül csüngő, finom kezét a saját, földszagú, kérges tenyerébe. – Most nem szabad innod, lehet, hogy belül sérültél. Benedvesítem az ajkad, jó? Csak légy türelmes.
Leoldotta a kendőjét, egy pocsolyában megnedvesítette, és óvatosan végighúzta a kicserepesedett ajkakon.
Nemsokára lihegve érkezett Mónika, a körzeti felcser, kezében kopott orvosi táskájával. Gyors, határozott mozdulatokkal felhasította Eszter ruháját, injekciót adott be, elszorította a vérző kart. Utána vágtatva érkezett Ákos, a traktoros, akit Levente riasztott. A sérültet óvatosan, mintha törékeny üveg volna, szénával bélelt szekérre emelték. Mónika mellé ült, Ákos pedig ostorral nógatta a lovat. A szekér rázkódva indult el a járási központ felé, és hamarosan eltűnt a kanyarban.
– A fékrúd pattant el, Benedek – lépett oda Tibor bácsi, a falusi szerelő, olajos ronggyal törölgetve a kezét. – Csoda, hogy nem zuhantatok a mélybe. Ha lefordultok, egyikőtök sem marad egyben. Hogy tudtál megállni a fánál?
Benedek mozdulatlan maradt. Mónika még indulás előtt beadott neki egy nyugtatót, hogy ne omoljon össze teljesen. Kisvártatva megérkezett Csaba, a tanácselnök is.
– Ennyi volt, Benedek – tette súlyos kezét a vállára. – Mindenki él. Ez a lényeg. Réka, segítsen neki felállni. Hazaviszem magukat. Pihenniük kell. A többit majd tisztázzuk.
Vizsgálat indult, később bírósági ügy lett belőle. Hosszasan elemezték a történteket. Végül Benedeket nem zárták börtönbe, figyelembe vették a műszaki hibát, de jelentős pénzbírságot kapott. És volt egy másik ítélet is, kimondatlan, mégis súlyosabb minden hivatalos döntésnél: Rékáé. Attól a naptól kezdve nem szólt hozzá. Nem rendezett jelenetet, nem emelte fel a hangját – egyszerűen bezárkózott. Tette a dolgát a ház körül, válaszolt, ha kérdezték, de tekintete üresen siklott át Benedeken, mintha ott sem volna.
Eltelt egy hónap, majd még egy. Benedek lefogyott, arca beesett, úgy járt-kelt, mint aki saját árnyékát cipeli.
Egy este, amikor Réka a nyári konyhában krumplit válogatott, Benedek végül összeszedte a bátorságát.
– Réka… beszélnünk kellene – mondta, hangja a hosszú hallgatástól érdesen csengett.
– Hallgatlak – felelte az asszony anélkül, hogy felnézett volna.
– Esztert… a tanítónőt… hamarosan kiengedik a kórházból.
– Örömteli hír – válaszolta rezzenéstelen hangon.
Benedek vett egy mély levegőt, mintha a legnehezebb mondatra készülne.