Réka a veteményesben térdelt, és a sorok közül húzgálta ki a gazt. A tegnapi felhőszakadás után a föld még gőzölgött; olyan illata volt, mint amikor a frissen szántott határ felsóhajt. Úgy tűnt, mintha csak az imént tisztította volna ki a makacs libatopot, lihegve, derekát tapogatva, most meg tessék – újra ott zöldellt, kövér gyökereivel kapaszkodva a fekete, zsíros talajba, és pimaszul nyújtóztatva leveleit a nap felé.
– Sebaj – morfondírozott Réka, miközben a kendő alól kiszabadult világos tincset visszasimította. – Legalább lesz mit enniük a malacoknak. Vitamin az is.
Egy egész karéjnyi nedves, illatos zöldet gyűjtött össze, mellkasához szorította, és átvitte a nyári ólhoz. A félhomályos épületben hűvös levegő terjengett, széna és tej szaga keveredett benne. A sarokban terpeszkedett a hatalmas anyakoca, méltóságteljes lustasággal heverve. Apró, félig lehunyt szemeit majdnem teljesen eltakarták a nagy, lapátszerű fülei. Körülötte csíkos kismalacok sürögtek-forogtak; némelyik jóllakottan dőlt oldalra a szalmában, mások visítva tolakodtak a helyükre, farkincájuk rugóként tekeredett.
– Egyetek csak, drágáim – szólt hozzájuk Réka, miközben a vályúba szórta a zöldet. – Erősödjetek, hosszú a tél.
A békés csendet hirtelen éles kiáltás hasította ketté.
– Réka! Réka! Jaj, teremtőm, Réka!
A kapun keresztül Vivien rontott be, út közben leverve a nedves ribizliágakat. Kendője félrecsúszott, kopott kardigánja kigombolva lobogott, apró, fürkésző szeme ide-oda cikázott az udvaron, mintha bizonyítékot keresne a hírre, amit hozott.
– Mi történt már megint? – egyenesedett fel Réka, és gyomorszájon vágta a rossz előérzet.
– A… Benedek… – kapott a mellkasához Vivien drámai mozdulattal. – Jaj, én ezt ki sem tudom mondani…
– Beszélj érthetően! – lépett közelebb Réka, hangjában türelmetlenség vibrált.
A zajra kilépett a tornácra Levente is. A tizenhét éves fiú, pelyhedző bajusszal és komoly tekintettel, gyorsan magára kapta az ingét. A két idősebb fiútestvér, Kristóf és Botond már külön háztartásban élt, családdal, gyerekekkel; Levente maradt a legkisebb, az „utolsó ajándék”. Jól tanult, ősszel technikumba készült a városba.
– Mi ez a kiabálás? – kérdezte, és leugrott a lépcsőről.
– Az apád… – sóhajtotta Vivien, láthatóan élvezve a figyelmet. – A kocsival… lesodródott… neki egy fának.
Réka arca elsápadt.
– Ne hordj össze badarságot! Benedek a határt járja a szolgálati terepjáróval. Miféle fának?
– Hát épp arról beszélek! – csapta össze kezét Vivien. – Ellenőrzés közben történt.
– Levente! – kapta el Réka a fia karját. – Menj! Nézd meg, mi az igazság!
– Rögtön megyek, anya. Te maradj itthon! – A fiú már a kapunál támasztott biciklihez sietett.
De Rékát nem lehetett visszatartani. Nem törődött sajgó derekával, sem a csúszós úttal; szoknyáját felkapva futásnak eredt. Vivien mellette loholt, könyökénél fogva kapaszkodva belé. Látszott rajta, hogy még tartogat valamit.
– Mit nem mondasz ki? – lihegte Réka, mikor egy pillanatra megtorpant. – Ne kínozz!
Vivien közelebb hajolt, hangját suttogóra fogta.
– Nem volt egyedül…
– Hogyhogy nem? Kivel? Az agronómussal?
– Nem. Hanem azzal az új tanítónővel… Eszterrel.
Réka mintha falnak ütközött volna. A világ elsötétült előtte, lába megingott. Szívéhez kapott, majd minden erejét összeszedve rohant tovább. Könnyei forrón csorogtak arcán, összekeveredtek az esőcseppekkel, amelyek még a leveleken csillogtak.
Tehát mégsem volt alaptalan a suttogás? Öt éve is megesküdött Benedek, hogy csak egyszeri botlás volt az a városi nővel, aki aztán eltűnt az életükből. Térden állva könyörgött bocsánatért, azt mondta, elhomályosult az esze. Réka akkor megbocsátott – a gyerekekért, a közös múltért, a családért. És most? Lehet, hogy mindvégig volt valaki más is az árnyékban?
Eszter alig egy éve költözött a faluba. Csendes, visszahúzódó teremtés, az internátus régi épületében bérelt szobát. Úgy tudták, egyedül neveli a kislányát.
Réka emlékezetébe bevillant az előző évnyitó képe. Szeptember elsején, az iskolaudvaron pillantotta meg először a nőt. Ott állt félrehúzódva, vékonyan, sápadtan, szigorú szabású sötétkék ruhában, és a szeplős kislánya kezét fogta. Benedek akkor éppen elhaladt mellette, s a szóbeszéd szerint még meg is torpant egy pillanatra, váltott vele néhány szót. Réka akkor nem tulajdonított jelentőséget az egésznek – falun annyi minden történik, nem lehet mindent számon tartani.
Most azonban, ahogy rohant a sáros úton, egyre erősebben szorította a mellkasát a felismerés, hogy talán már akkor elkezdődött valami, aminek a következményeivel most kell szembenéznie. És a gondolat, hogy Benedek nemcsak a kormány fölött veszthette el az uralmát, hanem az életük fölött is, jeges félelemmel töltötte el.