Az anyja még utána kiáltott valamit, majd az ajtóra mutatott: nincs tovább maradás. A küszöbön túl találta magát, mintha egyik pillanatról a másikra idegenné vált volna a saját családjában.
Nemcsak a szülei fordultak el tőle. Dóra is írt neki, aki korábban tanúja lett volna az esküvőn.
— Teljesen a pénz körül forogsz! — állt az üzenetben. — A saját boldogságodat tetted tönkre a bizalmatlanságoddal. Ha nem tudsz hinni annak, akit szeretsz, egyedül maradsz.
Réka összeszorította az állkapcsát. Fájtak a szavak, mégis makacsul ismételgette magában: „Nem tévedek.”
Egy esztendő telt el. Egy este véletlenül rábukkant Dóra közösségi oldalára. A fotókon ott mosolygott Márk mellett — ugyanabban a házban, amely miatt annyi vita robbant ki. A képek alá ezt írta: „Ott lakik a boldogság, ahol bizalom van. Réka, lenne mit tanulnod.”
Réka csak halkan annyit mondott: „Majd az idő igazságot tesz.”
Hat év suhant el észrevétlenül. Egy napsütéses délután Réka a parkban sétált a férjével és a kisfiukkal. Gábor — egykori főnöke, akit valaha hűvös, kimért embernek látott, és akitől mindig tartott egy kicsit — az esküvő meghiúsulása után egyedüliként állt mellé. Ő intézte az ügyvédet, és a költségeket is magára vállalta.
— Vissza fogom fizetni — tiltakozott akkor Réka indulatosan.
— Ráérünk ezzel — felelte Gábor nyugodtan. — Most az a fontos, hogy megnyerjük az ügyet.
Amikor Réka már a szállodai számlát sem tudta rendezni, Gábor felajánlotta, hogy költözzön be a nagymamájához.
— A nagyi örülne egy fiatal lakótársnak. Süthetne neked krumplis tócsnit, és mesélhetne a fiatalságáról. Szereted a tócsnit?
— Rajongok érte — nevetett fel Réka akkor, talán hosszú idő óta először őszintén.
Később Gábor bevallotta: az első találkozásuk óta különleges helyet foglalt el a szívében. Csak nem tudta, hogyan közeledjen hozzá, ráadásul akkor még Márk oldalán állt.
A parkban egyszer csak valaki szembejött velük. Dóra volt az. Fáradtnak tűnt, egy babakocsit tolt, arca sápadt, tekintete megtört.
— Réka? — állt meg döbbenten. Végigmérte régi barátnőjét, aki sugárzott a kiegyensúlyozottságtól, majd lesütötte a szemét. — Tudod… igazad volt akkor.
Szavai kibuktak belőle. Márk bátyja kirakta őket a házból.
— Azt mondta, az ingatlan az övé, és ott akar élni. Van egy kislányunk, minden pénzünk a jelzálogra ment el. Most albérletben lakunk, és fogalmunk sincs, hogyan tovább. Márk nem tudta bizonyítani, hogy a ház közös volt. Papíron kezdettől a bátyjáé volt. A testvérek közti szóbeli megállapodás pedig semmit sem ér.
Réka csendben hallgatta. Lelke mélyén átvillant egy gondolat: a sors néha visszaadja, amit kapott.
Dóra hangja elcsuklott.
— Bocsáss meg, amiért kapzsinak neveztelek. Te előrelátóbb voltál nálam. Nem kezdhetnénk újra? Mint régen?
Réka lassan megrázta a fejét.
— Nem, Dóra. Te akkor Márk mellé álltál. Az árulást nem lehet egyszerűen kitörölni. Minden jót kívánok nektek.
Este, amikor Marcellt betakargatta, Réka Gáborhoz bújt.
— Köszönöm, hogy akkor nem engedtél el. Te vagy az igazi társam.
A férfi átölelte.
— Mindig tudtam, hogy erősebb vagy, mint hiszed.
Réka elmosolyodott. Az élet végül a helyére illesztette a darabokat.