– Mit kellett volna megértenem, Gábor? Hogy nélküled elbukom? Nem buktam el.
– Te teljesen… – elakadt, nem találta a megfelelő szót. – Anya mondta, hogy makacs vagy, de hogy ennyire…
– Add át neki az üdvözletem – feleltem higgadtan, majd megszakítottam a hívást.
Ott maradtam a konyhában, és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Hosszú évek óta először éreztem, hogy valóban élek. Mintha valaki kinyitott volna bennem egy ablakot, és friss levegő áramlott volna be.
A második hét végére 23 000 forintot kerestem. A magánórákért alkalmanként 5000 forintot kaptam, négy tanítvány járt hozzám hetente háromszor, ez önmagában 60 000 forint körüli havi bevételt jelentett volna, de akkor még csak felfutóban voltam. A könyvelési tanácsadások 10 000 és 50 000 forint közötti összeget hoztak munkától függően. Az ügyfelek egymásnak ajánlottak, egyre többen kerestek. Esténként és hétvégén dolgoztam, gyakran késő estig, mégsem nyomasztott a fáradtság. Inkább jóleső kimerültség volt, a saját erőmből végzett munka utáni érzés.
Gábor ritkábban hívott. Érezhető volt, hogy valami nem a tervei szerint alakul. Egy megtört, kiszolgáltatott feleségre számított, ehelyett egy olyan nőt talált a vonal másik végén, aki képes egyedül boldogulni.
A harmadik héten történt az áttörés. Az egyik ügyfelem, egy autóalkatrész-üzlet tulajdonosa, Balázs, állandó együttműködést ajánlott.
– Eszter, olyan rendszert tett rendbe nálam, amire évek óta nem volt példa – dörzsölte össze elégedetten a kezét. – Szükségem lenne egy külsős könyvelőre. Távmunkában. Elvállalná?
– Milyen díjazással számol? – kérdeztem tárgyilagosan.
– Havi százezer forint. Nincs sok anyag, pár nap adminisztráció, bevallások, ennyi.
Gondolkodás nélkül igent mondtam. Szerződést kötöttünk, és ezzel biztos alap jött létre a lábam alatt.
Nem sokkal később Márk, egy fiatal vállalkozó, aki épp egy kávézót indított, szintén megkeresett. Adózási és munkaügyi kérdésekben kért segítséget, havi 50 000 forintért. Egy este leültem számolni. A főállásom 350 000 forintot hozott. A magánórák további 100 000 körül mozogtak, a könyvelési munkák pedig 150–200 000-et jelentettek. Összesen 600–650 ezer forint havonta. Többet, mint Gábor fizetése.
Réka szombaton átjött, házi almás pitét hozott.
– Na, mesélj, hogy állsz? – kérdezte, miközben leült a konyhában.
– Egészen jól – feleltem mosolyogva. – Többet keresek, mint a férjem.
– Komolyan?
– Teljesen. Ha így haladok, pár hónap múlva akár fel is mondhatok, és csak vállalkozóként dolgozom tovább.
Réka átölelt.
– Büszke vagyok rád! Komolyan, fantasztikus vagy!
– Tudod – mondtam csendesebben –, talán még hálás is lehetek Gábornak. Ha nincs az ostoba akciója, sosem mozdulok ki a langyos állóvízből. Féltem változtatni. Most viszont rájöttem, hogy képes vagyok eltartani magam.
– És ha hazajön?
– Akkor majd kiderül, hogyan reagál.
Április 27-én, négy nappal a tervezett hazatérése előtt hívott.
– Eszter, hogy vagy? – bizonytalan volt a hangja.
– Remekül. Dolgozom, keresek, élem az életem.
– Arra gondoltam… talán előbb hazajövök. Anya már boldogul egyedül.
– Gyere akkor, amikor eredetileg tervezted. Május elsején.
– De azt hittem…
– Mit hittél?
– Hogy hiányzom. Hogy szeretnéd, ha visszamennék.
– Nem hiányzol.
Csend telepedett ránk.
– Én csak jót akartam – szólalt meg végül. – Azt akartam, hogy ráébredj valamire.
– Rájöttem – vágtam közbe. – Többre is, mint gondolnád. Gyere elsőjén, és beszélünk.
Három napom maradt felkészülni. Eldöntöttem, hogy hivatalosan is egyéni vállalkozó leszek. Az ügyintézés gyorsan ment, az adózás kedvező volt. Nyitottam egy saját bankszámlát, és minden megkeresett pénzt oda utaltam. 410 000 forint gyűlt össze. Az én tartalékom.
Felkerestem egy családjogi ügyvédet is, Júliát, akit egy kolléganő ajánlott.
Elmondtam neki mindent. Figyelmesen hallgatott.
– Jogi értelemben nem követett el bűncselekményt – magyarázta. – A közös számláról rendelkezhetett. De a házasságon belüli visszaélés kérdése felvethető. Nehéz bizonyítani, de nem lehetetlen.
– Ha elválnék?
– A közös vagyon feleződik. A lakás is. A kétszázezer forintból százezer az ön része, visszakövetelheti.
Tisztábban láttam a lehetőségeimet.
Április 30-án kitakarítottam a lakást. Nem neki, magamnak. Aztán elővettem a kosztümöt, amit egy éve vettem, de Gábor túl kihívónak nevezett. Fekete szoknya, fehér blúz, blézer. Magassarkú, visszafogott smink. A tükörben egy magabiztos nő nézett vissza rám.
Május elsején napsütésre ébredtem. Pontban tízkor fordult a kulcs a zárban.
Gábor belépett, megállt az ajtóban, és csak nézett.
– Te… miért öltöztél így?
– Ahogy látod. Gyere be.
A lakás ragyogott, az asztalon laptop, iratok.
– Dolgozol? Ünnepnap van.
– Az ügyfeleimnek nincs naptáruk.
Vizet töltött, látszott rajta az idegesség.
– Beszélnünk kell – mondta végül.
– Hallgatlak.
Beismerte, hogy túl messzire ment. Hogy Ilona biztatta erre a „leckére”. Bocsánatot kért.
– Háromezer forinttal hagytál itt egy hónapra – emlékeztettem. – A rezsi majdnem kétezer volt.
– Azt hittem, kérsz kölcsön valakitől…
– Kértem. Rékától. Már visszaadtam.
– Miből?
– Megkerestem.
Amikor elmondtam, mennyit, elsápadt. Megmutattam a bankszámlámat.
– Felmondtam a munkahelyemen – tettem hozzá. – Május közepétől csak a saját vállalkozásommal foglalkozom. 600–800 ezer forint közötti bevételre számítok havonta.
Leült, mintha kihúzták volna alóla a széket.
– Ez kockázatos.
– A régi életem volt az igazán az.
Hosszú vita következett. A „férfi a családfő” elmélettől a „túl büszke lettél” vádig mindent hallottam. Végül kimondtam:
– Két hét. Ennyi időd van eldönteni, akarsz-e partner lenni, vagy inkább válunk.
Külön éltünk egy fedél alatt. Ilona naponta hívta. A nyolcadik napon Gábor odalépett hozzám.
– Próbáljuk meg új alapokon.
– Feltételekkel – feleltem. – Külön kassza. A közös kiadásokat felezzük. Anyád nem szól bele a házasságunkba. És visszakapom a százezer forintomat.
– Nincs már meg mind.
– Mennyi maradt?
– Hatvankettő. A többit odaadtam anyának, meg elköltöttem.
– Akkor a hatvankettőt most. A maradékot havi részletekben.
Nem tetszett neki, de kiment, és hozott egy borítékot. Megszámoltam: 62 000 forint.
– A fennmaradó összeget az év végéig rendezed? – kérdeztem nyugodtan.
– Igen – bólintott.
– Akkor megpróbálhatjuk. De ha még egyszer irányítani akarsz, megalázol, vagy az anyád szavát fontosabbnak tartod az enyémnél, nincs több esély. Akkor vita nélkül elválunk.
– Értem – mondta halkan.
Megöleltük egymást. Ügyetlenül, távolságtartóan, mintha két idegen próbálna emlékezni arra, milyen is volt valaha közel lenni. Mégis, abban az ölelésben ott volt valami új kezdet lehetősége. A következő napokban lassan, óvatos lépésekkel próbáltuk kitalálni, hogyan lehet egy házasságot valódi partnerséggé formálni.