A férjem egyetlen fillért sem hagyott nálam, mindent elvitt, majd egy hónapra elköltözött az édesanyjához, hogy – ahogy ő fogalmazott – „helyre tegyen”. Amikor pedig visszatért, szó szerint földbe gyökerezett a lába a ház előtt attól, amit meglátott.
Az ember életében néha elérkezik egy pillanat, amikor rádöbben: mindaz, amit biztos alapnak hitt, valójában csak laza homok. Kicsúszik az ujjai közül, és hiába próbálja megfogni, nem marad semmi a kezében. Nálam ez a felismerés április 23-án, szerdán, este pontosan nyolckor érkezett el. De ne szaladjunk ennyire előre.
Eszter vagyok, harminchét éves. Egy kisebb kereskedelmi cégnél dolgozom könyvelőként, a fizetésem nettó 35 000 forint. Nem sok, de kiszámítható. Tizenkét éve élek házasságban Gáborral, aki gépészmérnök egy gyárban, havi 50 000 forintot visz haza. Egy kétszobás lakásban lakunk a negyedik emeleten. Gyerekünk nincs. A harmadik vetélés után az orvosok óvatosságra intettek. Akkor mindketten összetörtünk, de idővel beleszoktunk a kettesben töltött életbe. Ha egy hónappal korábban megkérdezik, boldog vagyok-e, azt feleltem volna: többnyire igen.
Nem voltam felhőtlenül szerelmes, de nem is szenvedtem. Átlagos hétköznapok, munka, bevásárlás, ritka mozizás, vasárnapi nagytakarítás, vacsora a tévé előtt. Gábor nem ivott, nem csalta meg a bizalmamat, és minden hónapban hazahozta a fizetését. Én főztem, mostam, rendben tartottam a lakást. Úgy tűnt, ez így marad az öregkorig.
Februárban azonban valami megváltozott. Gábor egyre gyakrabban telefonált az anyjának, Ilonának, aki egy faluban él körülbelül 120 kilométerre tőlünk. Nyolc éve özvegy. Erős akaratú, határozott asszony, aki kezdettől fogva úgy gondolta, hogy nem vagyok méltó a fiához. Szerinte sem a külsőm, sem a családi hátterem nem elég jó. Gábor az egyetlen gyereke, és Ilona féltékenyen őrizte.
Korábban hetente egyszer beszéltek, most viszont naponta, olykor kétszer is. A balkonon suttogott, de foszlányokat így is hallottam.
– Igazad van, anya, át kell gondolnom. Valamit lépni kell.
Ha rákérdeztem, legyintett.
– Semmi lényeges.
Március elejére teljesen megváltozott. Mindenbe belekötött. Túl sós a leves. Nem elég sima az ing. Poros a polc. Túl sokat költök sminkre. Túl gyakran találkozom Rékával. Eleinte magyarázkodtam, később inkább hallgattam.
Március 15-én este, miközben salátát készítettem, komoran figyelte a mozdulataimat.
– Eszter, beszélnünk kell – mondta hirtelen.
Megállt bennem az ütő.
– Miről?
– Rólunk. Arról, ahogyan élünk.
Letettem a kést.
– Mi a baj?
Az ablakhoz lépett, zsebre dugta a kezét.
– Tizenkét éve vagyunk házasok, és te még mindig nem tanultál meg igazi feleségként viselkedni.
Megfeszültem.
– Ez mit jelent?
– Elkényeztetett vagy. Azt hiszed, mert dolgozol, már nem kell a házzal törődnöd. Félvállról veszed a főzést, a rendet. Az igényeimmel pedig nem foglalkozol.
– Igyekszem…
– Amikor a férjed beszél, ne vágj közbe! – csattant fel.
Soha nem beszélt így velem. Az arca vörös volt, a tekintete kemény.
– Anyámnak igaza van – folytatta higgadtabban. – Túl sokat engedtem neked. Ideje rendet tenni.
– Miféle rendet?
– Én vagyok a családfő. Te pedig a feleség. Tisztelned kellene, és a háttér biztosítása lenne a dolgod. A nevetséges kis állásodért rajongsz, miközben a lakás másodlagos.
– A bevásárlást és a rezsi felét én fizetem.
– A bevásárlás havi nyolcezer forint. A többit én állom: számlák, internet, javítások. Ez nem aprópénz.
A hangja megingathatatlan volt.
– Eldöntöttem – mondta végül. – Elmegyek egy hónapra Ilonához. Segítek neki, közben tisztul a fejem. Te pedig megtapasztalod, milyen nélkülem.
– Mennyi időre?
– Április elsejétől május elsejéig. És hogy érezd a súlyát, minden pénzt magammal viszek.
A levegő is kiszaladt belőlem.
– Tessék?
– A közös számlán lévő százezer forintot, a félretett tizenötezret, és a kártyádat is letiltom. Háromezret hagyok. Tanulj meg gazdálkodni.
– A rezsi 1800 forint. Marad 1200 egy hónapra.
– Oldd meg. Fizetésig csak három hét.
– És ha nem fogadom el?
Hosszasan nézett rám.
– Akkor ne várj vissza. Eladjuk a lakást, felezünk, és vége.
Az éjszakát álmatlanul töltöttem. Ő békésen aludt mellettem. Eszembe jutott az esküvőnk, a bérelt öltöny, az egyszerű fehér ruhám, a tengerparti nászút. Közösen gyűjtöttünk a lakásra, öt évig törlesztettünk, két éve ünnepeltük, hogy vége a hitelnek. Akkor boldogok voltunk. Vagy csak én hittem annak?
Ilona mindig talált bennem hibát. Egyszer a szemembe mondta:
– A fiam jobbat is találhatott volna.
Gábor akkor csak annyit mondott, ne törődjek vele. De az elmúlt évben egyre inkább hallgatott rá.
Április elsején reggel összepakolt két nagy táskát.
– Indulok – mondta.
– Jó utat – feleltem higgadtan.
– A te érdekedben teszem.
– A pénzt itt hagytad?
– Az asztalon.
Háromezer forint hevert a dohányzóasztalon. Semmi más. A számlát kiürítette, a kártyámat letiltotta.
– Hívni foglak – szólt még.
– Ne tedd.
Az ablakból néztem, ahogy beszáll a szomszéd autójába, és eltűnik.
Elővettem a számológépet. Rezsi 1800. Ha gyalog járok munkába – napi tíz kilométer oda-vissza –, megspórolok 2000 forintot. De ételre így sem maradna elég. Nem sírtam. Csak forrt bennem valami.
Felhívtam Rékát.
Egy órán belül megérkezett egy szatyor alapélelmiszerrel.
– Ez gazdasági erőszak – mondta dühösen. – Nem hagyhatod.
– Tudom.
– Kölcsönadok ötezret. És keresned kell plusz munkát.
Eszembe jutott, hogy egyetemista koromban matekot tanítottam. Gábor akkor lebeszélt róla.
Másnap hirdetést adtam fel: matematika korrepetálás, 500 forint óránként. Könyvelési tanácsadás 1000 forinttól.
Vasárnap már jelentkezett az első szülő. A hét végére négy diákom és két könyvelési ügyfelem lett. Beosztottam az estéimet.
Gábor háromnaponta telefonált.
– Hogy boldogulsz?
– Megoldom.
– Nincs pénzed.
– De van. Dolgozom.
– Mit csinálsz?
– Tanítok és könyvelek. Nyolc ügyfelem van.
Hallgatott egy pillanatig.
– Ez nem erről szólt. Meg kellett volna értened a leckét.
A hangjában értetlenség csengett, mintha nem azt kapná, amit várt. Éreztem, hogy a történetünk most új irányt vesz, és sejtettem, hogy ez még csak a kezdet.