A következő hetekben valóban látszott, hogy Gábor igyekszik betartani, amit megígért. Mielőtt döntött volna bármiben, kikérte a véleményemet, besegített a házimunkába, és nem kötött bele apróságokba. Ilonával – az anyjával – ritkábban beszélt telefonon, és azok a hívások sem húzódtak el órákig. Én közben teljes erőbedobással dolgoztam. Egyre több megbízás talált meg, olyannyira, hogy néhány új ügyfelet már kénytelen voltam visszautasítani, mert egyszerűen nem fért bele az időmbe.
Május 11-én váratlan hívást kaptam Balázs úrtól, aki egy autóalkatrész-üzlet tulajdonosa volt.
– Eszter, lenne egy ajánlatom – mondta tárgyilagos, mégis lelkes hangon. – Bővíteni szeretném a vállalkozást, nyitnánk egy második boltot. Olyan szakemberre van szükségem, aki kézben tartja a teljes könyvelést. Ötvenezer forint fix fizetés, plusz részesedés a nyereségből. Mit szól hozzá?
Elgondolkodtam. Az ötvenezer biztos bevétel jól hangzott, és a meglévő külsős munkáimból még körülbelül harmincezret megkerestem havonta.
– Lehetne úgy, hogy önöknél dolgozom, de néhány saját ügyfelet is megtartok? – kérdeztem.
– Természetesen. Amíg az én ügyeim rendben vannak, nem bánom – felelte.
– Akkor megegyeztünk. Június elsején kezdek.
Amikor letettem a telefont, önkéntelenül elmosolyodtam. Úgy éreztem, végre egyenesbe jön az életem. Este elmeséltem Gábornak a hírt. Gratulált, de a tekintetében átsuhant valami feszültség. Nyilván nem volt könnyű számára, hogy a felesége hamarosan többet keres nála. Mégis visszafogta magát, nem tett megjegyzést.
Május 13-án, az irodai munkám utolsó előtti napján elhatároztam, hogy kicsit felfrissítem a lakást. Szépen félretettem egy összeget, megengedhettem magamnak. Hívtam egy szakembert, aki két nap alatt újratapétázta a nappalit. Világos, bézses árnyalatot választottam finom mintával – a szoba azonnal tágasabbnak és barátságosabbnak tűnt. Lecseréltem a régi, kiült kanapét egy kényelmesebb, modern darabra, vettem dohányzóasztalt, állólámpát és néhány festményt a falra.
Gábor meglepetten nézett körbe.
– Ezt miből finanszíroztad?
– A saját keresetemből.
– Harmincezer forint ment el a felújításra. Illene egyeztetni velem.
– Miért? A saját pénzemről van szó. Vagy elfelejtetted, hogy külön kezeljük a bevételeinket?
Összeszorította az állkapcsát, de nem szólt többet.
Május 14-én búcsút vettem az irodától. A kollégák kis ünnepséget szerveztek, virágot kaptam, sok sikert kívántak. Ágnes – aki mindig mellettem állt – szorosan megölelt.
– Büszke vagyok rád, Eszter. Nem mindenki meri újrakezdeni.
Hazafelé a rózsacsokorral a kezemben valódi szabadságot éreztem. Másnap este, május 15-én éppen egy ügyfél bevallását készítettem, amikor megszólalt a csengő. Az ajtóban Ilona állt, hatalmas táskával, határozott arckifejezéssel.
– Megjöttem – jelentette ki.
– Jó estét. Gábor tud róla?
– Nem, meglepetés.
Beengedtem. Körbenézett, és azonnal kiszúrta a változásokat.
– Nahát, felújítás! Gábor, ügyes vagy!
– Én intéztem – feleltem nyugodtan. – A saját pénzemből.
Ilona szája vékony vonallá szűkült.
– Miféle saját pénz?
– Dolgozom. Abból.
– Igen, hallottam, hogy most nagy üzletasszony lettél – jegyezte meg csípősen. – Majd meglátjuk, meddig tart.
Nem reagáltam. Gábor hazaérve meglepődött, de nem küldte el az anyját. Ilona egy hétre maradt, birtokba vette a nappalit, a fürdőszobát, és rövid időn belül osztogatni kezdte az utasításokat.
– Eszter, miért nincs minden nap meleg vacsora? A férjem idejében ez alap volt.
– Dolgozom – válaszoltam higgadtan.
– Az nem munka, hogy a gépet püfölöd.
Gábor hallgatott. A harmadik napon félrehívtam az erkélyre.
– Meddig marad? – kérdeztem.
– Csak pár nap.
– Nem erről volt szó. Nem tűröm, hogy megalázzon.
– Türelem – próbált nyugtatni.
– Nem. Választanod kell. Vagy ő megy el, vagy én.
Arca elsápadt.
– Ez zsarolás.
– Nem. Határhúzás.
Összepakoltam, és átköltöztem Rékához pár napra. Ilona elégedetten figyelte a jelenetet. Gábornak három napot adtam dönteni. Végül május 20-án hívott.
– Elvittem anyát a buszhoz. Kérlek, gyere haza.
Visszatértem, de világossá tettem: még egy ilyen helyzet, és vége. Gábor bocsánatot kért. Június elsején új munkahelyen kezdtem Balázsnál. Külön irodát kaptam, korrekt fizetéssel. A hónap végére nyolcvanezer forint fölé nőtt a bevételem, miközben Gábor ötvenezret vitt haza. Élveztem a függetlenséget. Ő visszafogottabb lett, nem dirigált többé.
A nyár végére azonban rájöttem: udvarias lakótársakká váltunk. Egy este megkérdeztem:
– Szerinted még házasság ez?
– Nem tudom, hogyan hozzuk helyre – felelte.
Felvetettem a békés válást. Először megdöbbent, majd pszichológust javasolt. Elfogadtam: egy utolsó esély.
Júliához jártunk négy héten át. Kimondtuk a sérelmeket, a félelmeket. Gábor bevallotta, hogy gyerekkora óta azt tanulta: a férfi nem mutathat gyengeséget. Én pedig elmondtam, hogy évekig féltem a haragjától, ezért hallgattam. Lassan elkezdtünk valóban beszélgetni.
Szeptemberben Ilona kórházba került egy stroke miatt. Elmentünk hozzá. A kórházi ágyon fekve már nem volt olyan kemény. Egy este, amikor kettesben maradtunk, halkan megszólalt:
– Tévedtem veled kapcsolatban. Erős nő vagy. Bocsáss meg.
Meghatódtam.
– Nem haragszom – feleltem őszintén. – Csak tiszteletet kérek.
Hazatérve Gábor azt mondta:
– Most értem meg igazán, mennyi mindent rontottam el. Új alapokra szeretném helyezni a kapcsolatunkat.
– Szeretsz? – kérdeztem.
– Igen. Mindig is.
Októberre lassan rendeződni kezdtek a dolgok. Nem egyik napról a másikra, hanem apró lépésekben. Ő figyelmesebb lett, én engedtem a merevségből.
Novemberben Balázs újabb ajánlattal állt elő: harmadik üzletet nyitna, és tízszázalékos tulajdonrészt kínált, ha százezer forinttal beszállok.
– Gondolja át a hét végéig – mondta.
Este otthon elmeséltem Gábornak.
– Mit érzel ezzel kapcsolatban? – kérdezte.
– Kockázatos, de nagy lehetőség – feleltem. – Nem tudom, merjek-e ekkorát lépni.
Ott ültünk a nappaliban, a bézses falak között, és először éreztem azt, hogy valóban társak vagyunk egy döntés küszöbén.