– Érted, nekem rajtad és a fiadon kívül nincs senkim – folytatta végül. – Hiszen ő az unokám… vagy nem? Ugye valóban az én vérem?
Emese arca megfeszült, és már fel is állt a székből.
– Azt hiszem, most azonnal elmegyek.
– Jaj, ne sértődj meg, kedvesem, nem akartalak megbántani – csitította sietve az asszony. – Nem számonkérés miatt hívtalak. Ajánlatot szeretnék tenni. Arra gondoltam, rád hagyom a lakásomat végrendeletben, ha befogadsz magadhoz.
Emese döbbenten nézett rá, szinte szótlanul. Ilyesmire egyáltalán nem számított.
– Gondold csak végig – folytatta az idősebb nő. – Szép, rendezett lakás, végül úgyis a tiéd lenne. Mostanában mindenféle alakok kerülgetnek, szerződést akarnak aláíratni velem, hogy majd gondoznak. Persze csak a lakás miatt. Ki tudja, még meg is mérgeznének egy nap. Az imént is itt járt egy ilyen, úgy tett, mintha együttérezne velem. Egyikben sem bízom. Téged viszont ismerlek. Nos, mit szólsz? Magadhoz vennél? A lakás tényleg értékes.
– Nem – rázta meg határozottan a fejét Emese. – Nekem van anyósom, aki egész életében mellettünk állt, és a fiadat is saját unokájaként szerette. Nem. Erről szó sem lehet.
Ezzel felkapta a táskáját, és gyors léptekkel elhagyta a lakást. Még a lépcsőházban is tisztán hallotta, ahogy az asszony utána kiabál, és keserűen szórja az átkokat mindenkire a világon.