– Segítség nélkül hagyta – folytatta a gondozó vádlón. – Ő maga mesélte, mennyit szenvedett maga miatt, és hogy a fiával sem bánt kesztyűs kézzel.
– Minden jót – zárta rövidre Emese a vitát, mert nem kívánta tovább hallgatni a szemrehányásokat, majd belépett a lépcsőházba.
Ahogy fellépdelt a második emeletre, lelki szemei előtt már egy elesett, megtört idős asszony képe jelent meg, aki csoszogva, a falba kapaszkodva vánszorog a lakásban. Ehhez képest amikor ajtót nyitottak neki, egy meglepően életteli, sőt kifejezetten jó erőben lévő volt anyósa állt előtte. A lakás azonban siralmas állapotban volt. A falakon ugyanaz a megfakult tapéta lógott, amelyet még Emese ragasztott fel évekkel ezelőtt, várandósan. A bútorok rozogák voltak, egyik-másik széket spárga tartotta össze, a szekrényajtók félrebillentek.
– Gyere csak beljebb, aranyoskám – csilingelte mézesmázos hangon az asszony.
Emesét kirázta a hideg ettől a becézéstől; mindig is gyűlölte, amikor így szólították.
– Emesének hívnak – javította ki hűvösen.
– Tudom én azt, kedveském, nem ment még el az eszem – legyintett a nő.
Emese kipakolta a hozott élelmiszert az asztalra, mire a volt anyósa teát töltött.
– Minek ez a sok holmi? Azt hitted, éhezem? Teljesen felesleges volt – kezdett élénkülni szemrehányó hangon.
Emese már bánta, hogy feljött, s azon gondolkodott, hogy rövidre zárja a látogatást, ám kíváncsisága erősebb volt.
– Nincs sok időm üldögélni. Mit szeretett volna mondani? – tért a lényegre.
– Te mindig rohansz… De jól van, nem kerülgetem tovább. Annak ellenére, hogy tönkretetted az én fiam és az én életemet, mégis volna számodra egy ajánlatom – mondta, majd jelentőségteljesen elhallgatott, mintha a folytatást különös súllyal akarná kimondani.