Nem hallgatta tovább a sértéseket, egyszerűen hátat fordított és elment.
Eltelt majdnem húsz esztendő azóta, amikor váratlanul levél érkezett.
Egy hosszú nap végén, otthon, Emese felbontotta a borítékot. Az üzenetben volt anyósa arra kérte, látogassa meg. Először fel sem merült benne, mi oka lehet a hívásnak. Inkább azon tűnődött, miként jutott hozzá a címéhez. Az évek során Emese újraházasodott, és többször is költözött, így nem volt egyszerű követni. Megmutatta a levelet a férjének. A férfi elgondolkodva csak annyit mondott: menjen el, hátha segítségre van szüksége az idős asszonynak. „Mégiscsak a fiad nagyanyja. Az após-anyós lehet volt, de nagymama csak egy van” – tette hozzá csendesen.
Emese végül útra kelt. A ház semmit sem változott: ugyanaz a kopott, régi épület állt ott, mint régen. Ahogy átsétált az udvaron, vegyes érzések kavarogtak benne. Sajnálta az öregasszonyt, ugyanakkor nem feledte, hogy az hosszú éveken át tudomást sem vett sem róla, sem az unokájáról. A kapuhoz érve éppen kilépett egy fiatal nő. Végigmérte Emesét, majd megszólította:
– Ön Emese?
A bólintás után bemutatkozott: szociális gondozó, és az „nagymamáját” ápolja.
– Az én nagymamámat? – kérdezett vissza döbbenten Emese.
– Igen. Magán kívül nincs senkije, mégis teljesen magára hagyta. Én segítettem felkutatni önt. Nem így kell bánni az idősekkel – feddte meg szemrehányó hangon.
Emese halvány, keserű mosollyal felelt:
– Könnyű ítélkezni olyasmi fölött, aminek nem ismeri az előzményeit.
– És mit nem tudok? – vágott vissza kihívóan a gondozó. – Hiszen maga hagyta ott az idős asszonyt minden segítség nélkül…