Emese levelet kapott az egykori anyósától. „Már azt sem tudtam, hogy létezik” – futott át az agyán. Nem volt ideje azonnal elolvasni, ezért a táskájába süllyesztette a borítékot, és rohant tovább a dolgára. Első férjével négy évig élt együtt, ezalatt megszületett a fiuk, majd beadta a válókeresetet. Sokszor tette fel magának később a kérdést: hogyan nem látta előre, kivel köti össze az életét? Miért ment hozzá ahhoz az emberhez? A férfi fösvény volt, önző, munkakerülő, és még felnőttként is az anyja szoknyája mögé bújt.
Amíg csak ketten voltak, mindez inkább bosszantó furcsaságnak tűnt, ám a gyermek érkezése után elviselhetetlenné vált a helyzet.
Hiába próbált Emese észérvekkel hatni rá, minden beszélgetés falakba ütközött. Végül a válás mellett döntött. A férfi dühöngött: egy fillér gyerektartást sem fog fizetni, majd meglátja, mire jut egyedül. Az anyja kórusban szidalmazta, bizonygatva, hogy ilyen „jó férjet” soha többé nem talál. Emese azonban rácáfolt a jóslatokra: talpon maradt, nem perelt tartásdíjért, és igyekezett úgy kitörölni őket az életéből, mintha csak egy rossz álom szereplői lettek volna. A volt férj családja sem kereste sem őt, sem az unokát.
Öt évvel a válás után a férfi részegen a sínekre tévedt, és a vonat halálra gázolta. Zárt koporsóban temették. Emese a formaság kedvéért megjelent a temetésen, de nem számított arra a gyűlöletre, amellyel az egykori anyósa fogadta. Azzal vádolta, hogy ő tehet mindenről, amiért elhagyta a fiát, aki így gondoskodás nélkül pusztult el. Emese nem hallgatta végig a kiabálást, sarkon fordult, és akkor úgy hitte, ezzel örökre lezárta a múltat. Nem sejtette, hogy évtizedek múltán egy levél ismét felkavarja mindazt, amit már eltemetett magában.