Kinyitottam.
Márk szinte berobbant az előszobába. Feldúlt volt, a haja csapzottan meredezett, az arca vörös az indulattól.
– Mi ez az egész cirkusz? Apa ordít, anya bőg. Letiltották a bankkártyámat, eltűnt az összes játékelőfizetésem! Teljesen elment az eszed? Csináld vissza az egészet!
Néztem őt. Nem azt az unokát láttam, akit egykor a karomban ringattam, hanem egy elkényeztetett fiút, aki természetesnek veszi, hogy minden jár neki. És hirtelen megértettem: ebben nekem is részem volt.
– Nem állítok vissza semmit, Márk – feleltem csendesen.
– És mit mondjak a haveroknak? Hogy a nagymamám bekattant?
– Azt, hogy megszűnt a jótékonysági alapítvány – vontam vállat. – Pénzre van szükséged?
– Hát persze, hogy van!
A komód fiókjából elővettem egy névjegykártyát, és a kezébe nyomtam.
– Egy ismerősöm autómosó-hálózatot vezet. Embereket keres: adminisztrátort, mosót. Váltott műszak, suli mellett is megoldható. Hívd fel, mondd, hogy tőlem kaptad az elérhetőséget.
Márk hitetlenkedve meredt rám. Aztán összegyűrte a kártyát, és a földre hajította.
– Moss te autót! Maradj csak egyedül a nagy okosságoddal!
Kiviharzott. Én lehajoltam, kisimítottam a gyűrődéseket a papíron, és visszatettem a kisszekrényre. Jó lesz még. Az élet a legszigorúbb tanár: érthetően magyaráz, de kemény tandíjat kér.
Eltelt három hónap.
A Győr–Pécs gyorsvonat első osztályú kupéjában ültem. Az ablakon túl téli táj suhant el, kopár fák és hófoltos mezők váltották egymást. Az asztalkán gőzölgött a tea, mellette egy regény, amelyet öt éve tologattam magam előtt.
Mindig is látni akartam a Balatont télen. Nem képeslapon, hanem saját szememmel. Érezni a víz fölött lebegő hideg párát, a csend erejét. De valahogy sosem jutott rá idő: Gergőnek új autó kellett, Nóra bundára gyűjtött, aztán felújítás, számlák, „anya, segíts még egy kicsit”…
Az az összeg, amit korábban egyetlen hónap alatt rájuk költöttem, most bőven fedezte ezt az utazást, kényelmesen, első osztályon.
Megszólalt a telefonom. Üzenet érkezett.
Egy fénykép jelent meg a kijelzőn: autómosó, vizes beton, slagok. A képen Márk állt gumicsizmában, csuromvizesen, maszatosan, de a kezében büszkén tartott egy ötezer forintos bankjegyet. Fáradtnak tűnt, mégis volt az arcán valami új – talán önbecsülés.
A szöveg alatta:
„Mama, első műszak. Kemény volt, nem mondom. A névjegyet tényleg hülyeség volt kidobni, alig találtam meg újra a helyet. Apa közölte, hogy nem ad pénzt. Szóval… köszi. És bocsánat azért, amit akkor mondtam.”
Elmosolyodtam, és visszaírtam:
„Ügyes vagy. Ez a legtisztességesebb pénz, amit valaha kerestél. Büszke vagyok rád.”
Gergőtől nem jött üzenet. Ismerősöktől hallottam, hogy eladták a sorházat, és egy háromszobás lakásba költöztek a város szélére. Nóra munkába állt – abban a szalonban lett recepciós, ahol korábban vendégként fordult meg. Azt beszélik, gyorsan lehullott róla a fennhéjázás. Gergő igyekszik rendezni a tartozásokat.
Nehéz nekik, tudom. De hosszú évek óta most először a saját életüket élik, nem az enyémet.
A vonat egyenletesen zakatolt tovább. A Balaton felé tartottam. Előttem volt még sok minden. És ami a legfontosabb: végre vacsorára hívtam azt az embert, akit a leginkább elhanyagoltam.
Saját magamat.