– Arra, hogy én életem végéig eltartsalak benneteket? – vágtam a szavába, mielőtt befejezhette volna a mondatot.
– Család vagyunk! – csattant fel Nóra. – A szülők kötelessége támogatni a gyerekeiket!
– A szülők dolga az, hogy megtanítsák a gyereküket járni, kanállal enni, meg… bocsánat… kitörölni a feneküket – néztem rá egyenesen. Nóra ösztönösen hátrébb lépett. – De egészséges, negyvenes embereket finanszírozni, akik szerint az anyjuk „nem illik az asztaltársaságukba”, az nem kötelesség. Az már valami egészen más, és nem egészséges.
Gergő arca bíborvörös lett.
– Anya, ez a tegnapi miatt van? Jaj, ne csináld… Kicsúszott a számon, nem gondoltam komolyan. Nóra csak ideges volt…
– Nem ideges volt, Gergő. Szégyellt. A ruhám miatt. A beszédem miatt. A korom miatt. A pénzem jól jön nektek, de engem magamat legfeljebb a családi fotókon viselnétek el.
Felálltam, odamentem az íróasztalhoz, és elővettem egy dossziét.
– Tessék – tettem le eléjük. – Ebben van annak a lakásnak az ajándékozási szerződése, amit Márknak akartam átíratni, amikor nagykorú lesz. Ma reggel a közjegyzőnél visszavontam.
Nóra szeme mohón tapadt a papírokra, mintha attól félne, hogy egy pillanat alatt eltűnnek.
– Ez pedig – csúsztattam mellé egy másik iratot – a bank értesítése. Visszavontam a kezességemet és a társigénylői hozzájárulásomat. A jelzáloghitel mostantól kizárólag a ti gondotok. Az autóhitel is.
– Ezt nem teheted – suttogta Gergő. – Anya, ezek hatalmas összegek. Nem fogjuk bírni. Megvan a megszokott életszínvonalunk… Márk magániskolába jár…
– Akkor itt az ideje igazítani az életszínvonalon. Átmehet a körzeti iskolába. Egyébként teljesen rendben van, én is oda jártam. Az Audit pedig el lehet adni, és venni valami szerényebbet. Vagy használhatjátok a metrót. Képzeld, ott nem ráz annyira.
– Maga… maga csak bosszút áll! – sziszegte Nóra. – Önző, megkeseredett…
– Nóra! – förmedt rá váratlanul Gergő.
Elmosolyodtam, de a mosolyom hideg volt, csak az ajkam mozdult.
– A bosszú az, amikor valaki sunyin árt. Én ilyet nem teszek. Egyszerűen visszaadom nektek a saját életetek felelősségét. Felnőtt, sikeres, „szalonképes” emberek vagytok. Akkor éljetek is úgy. És kérlek, csukjátok be az ajtót, amikor elmentek.
Nem azonnal távoztak. Nóra sírt, azzal fenyegetőzött, hogy többé nem láthatom az unokáimat. Gergő a fejét fogva ült, időnként felnyögött: „Anya, a szívem…” Felajánlottam, hogy hívok mentőt és hozok neki egy kis nyugtatót. Nem kért belőle.
Amikor végre becsukódott mögöttük az ajtó, nem ürességet éreztem, hanem valami különös könnyűséget. Mintha egy évtizede szorító cipőt rúgtam volna le végre a lábamról.
Este megérkezett Márk.
Nem csengetett, hanem ököllel verte az ajtót.
– Mama! Nyisd ki!