– Ez nem lehet igaz! – szakadt fel belőle kétségbeesetten.
Utolsó erejét összeszedve kirántotta magát Gergő karjai közül, és a hordágy után vetette magát. Valaki azonban elkapta, tű szúrt a karjába, és a világ egy pillanat alatt elnehezült körülötte. A teste elernyedt.
A mentőautó percekkel később elhajtott.
– Gyere be a házba, megfagysz. Már nem tudsz rajta segíteni – hallotta távolról Gergő hangját, miközben megtartotta, nehogy összeessen.
Lilla engedte, hogy visszakísérjék. A lábai bizonytalanul rogyadoztak, mintha nem is hozzá tartoztak volna, a gondolatai kuszán kavarogtak. Gergő leültette a nappaliban arra a kanapéra, ahol alig néhány órája még Márk szunyókált.
– Kérlek… hagyj most magamra – suttogta Lilla.
– Biztos vagy benne?
Válasz helyett csak az arcába temette a kezét, és újra zokogni kezdett.
Az éjszaka hátralévő részében nem hunyta le a szemét. Amikor pirkadni kezdett, telefonált a munkahelyére, hogy nem tud bemenni. Aztán felvette a kabátját, és kilépett a nyirkos, szürke őszi hajnalba. A szomszédból kutyaugatás hallatszott, a lánc csörrenése élesen hasított a csendbe.
Az a bokor ott, a kerítés mellett – hétvégén még Márk metszette vissza, ő gereblyézte össze alatta a leveleket. A kaputól a bejáratig vezető kerti ösvény kövei harmattól csillogtak; azt is ő rakta le évekkel korábban. A garázsnál ott állt az autója. Bármerre nézett, minden róla szólt: a keze munkája, a tárgyai, az apró nyomok. Minden azt bizonyította, hogy létezett – mégis eltűnt.
Lilla könnyáztatta, feldagadt arcát az ég felé emelte. A felhők összefüggő, ólomszín takaróként borultak fölé, közben gyorsan világosodott.
– Nem vagy ott – mondta hangosan az égnek. – Ha léteznél, nem engedted volna, hogy meghaljon.
Azzal visszament a házba.
Ezután sorra hívta Márk rokonait, majd a lányát. A vonal túloldalán a lány az édesanyját is odahívta, és megígérték, hogy eljönnek a temetésre. Végül a saját édesanyját tárcsázta.
– Mikor lesz a temetés? Mit is beszélek… azonnal indulok hozzád – mondta az anyja ellentmondást nem tűrően.
Lilla felöltözött, taxit rendelt, hogy bemenjen a kórházba. Vezetni képtelen lett volna ebben az állapotban. Mozdulatainak nem volt tudatos iránya, mintha valaki más irányítaná. Jöttek-mentek az emberek, részvétnyilvánító mondatokat mormoltak, segítséget ajánlottak. Az ajtó szinte folyamatosan nyílt és csukódott. A temetéssel kapcsolatos ügyintézést végül teljesen az édesanyjára bízta; nem maradt benne erő döntéseket hozni. A temetés megszervezése egyet jelentett volna azzal, hogy elfogadja: Márk többé nincs. És ezt képtelen volt kimondani, akár csak gondolatban is.
Az orvostól, aki a halotti bizonyítványt kiállította, remegő hangon megkérdezte:
– Ha a mentő hamarabb érkezik… lett volna esély?
Az orvos együttérzően nézett rá.
– Nem. A halál szinte azonnal beállt. Vannak esetek, amikor egyszerűen nincs mit tenni. Kérem, ne hibáztasson senkit. Saját magát sem.
A temetés napjáról később csak töredékes emlékei maradtak. Mintha köd borította volna az érzékeit: a lába alig vitte, szinte támogatták, amikor a temetőbe kísérték. Amikor utoljára a koporsóhoz lépett, alig ismert rá Márkra. Ismerős volt és mégis idegen. Lehet, hogy egy ember arca ilyen rövid idő alatt ennyire megváltozik? Ráborult, átölelte, és a hideg, merev test érintése átfagyasztotta. A következő pillanatban elsötétült előtte minden.
Volt, amikor kristálytisztán érzékelte a valóságot, máskor mintha álomszerű félhomályba süllyedt volna. A ház lassan kiürült, a rokonok és ismerősök sorra hazamentek.
– Kislányom, nekem vissza kell mennem. Apád egyedül maradt otthon, a lába megint fáj – mondta az anyja bizonytalanul.
– Menj csak – felelte Lilla tompán.
– Nem jönnél velem néhány napra? Kiszakadnál ebből a közegből. Ketten könnyebb lenne.
– Nem. Úgyis vissza kellene jönnöm. Majd boldogulok.
Valójában maga sem hitte ezt. Mégis maradni akart. Egyedül, csendben. Szüksége volt rá, hogy senki se zavarja, miközben újra és újra felidézi a közös éveket. Annyi boldog percük volt. Néha úgy érezte, Márk még mindig a házban jár-kel. Hallani vélte éjszakánként a lépteit a lépcsőn, a lélegzetét a sötétben. Erről azonban nem beszélhetett az anyjának – attól tartott, bolondnak nézné.
Pedig nem veszítette el az eszét. Soha nem érezte még ennyire élesen a tudatát. Emlékeznie kellett minden apró részletre, minden mozdulatra és szóra. Amíg emlékszik, addig Márk nem tűnik el végleg. Addig vele marad.
Semmije sem maradt rajta kívül, csak az emlékek. És a szeretet.
Ne fojtsd vissza a könnyeidet, ne temesd magadba a fájdalmat. Ha sírni akarsz, sírj. Ha kiáltanál, kiálts. Nem számít, mit gondolnak a szomszédok vagy az ismerősök – a gyász súlyát nem ők cipelik. És vannak terhek, amelyeket másképp nem lehet elviselni.