A fésülködőasztal előtt ültem, és azon igyekeztem, hogy a fülbevalót a helyére illesszem. Az ujjaim cserbenhagytak. A jobb kezem úgy reszketett, mintha láz gyötörne, és az apró smaragddal díszített arany stift – amit a férjem adott a negyvenedik születésnapomon – háromszor is kicsúszott a kezemből, és hangtalanul a szőnyegre hullott.
Nem sírtam. Inkább valami tompa zúgás töltötte meg a fejemet, mintha egy harang kondulna folyamatosan a fülemben.
A telefonom kijelzőjén még mindig ott világított az üzenet. A fiamtól. Az én Gergőmtől.
„Anya, ne haragudj. Ma inkább ne gyere. Nóra ideges, tökéletes estét akar a partnereinek, és te… hát, zavarban lennél. Most nem hívtunk meg, a feleségem nem szeretné. Később beugrunk hozzád, viszünk tortát meg finomságokat.”
Hosszan néztem a tükörképemet. Ildikó, hatvannyolc éves. Nyugalmazott, kitüntetett közgazdász, egykor egy építőipari cég főkönyvelője. A frizurám gondosan beszárítva, minden tincs a helyén. A körmeim rövidek, lakkozatlanok, mégis ápoltak. A vastagabb anyagú ruha igyekezett diszkréten elfedni az idő nyomait az alakomról.
– Zavarban lennék… – ismételtem halkan.
Komolyan azt hitték, hogy feszengenék abban a házban, amelynek alapját az én nyaralóm árából öntötték ki. Abban a nappaliban, ahol az olasz kanapé az én jutalmamból került a helyére. Annál az asztalnál, amelyre az ételt az én bankkártyám terhelésére vásárolták.
Lehajoltam, felvettem a földről a fülbevalót, és végre a fülembe tettem.
Átmentem a konyhába. Az asztalon ott hevert a tablet, mellette pedig a „fekete füzetem” – így neveztem magamban. Régi szakmai beidegződés: mindennek nyoma kell legyen papíron.
Megnyitottam a banki alkalmazást.
Az „Automatikus utalások és terhelések” listája hosszabb volt, mint egy ünnepek előtti bevásárlás blokkja. Ahogy görgettem lefelé, az elmúlt nyolc évem tárult fel előttem, tételről tételre.
A sorház jelzáloghitele – az én nevemen, hogy kedvezőbb kamatot kapjanak, miközben ők lakják.
Nóra Audi-jának részletei – szerinte ez „imázsépítő eszköz”.
Márk magániskolai tandíja – mert az államiban „nem megfelelő a közeg”.
Takarítószolgálat – hiszen Nóra nem ronggyal a kezében képzeli el magát.
Wellness-bérlet – a „stressz kezelése” érdekében.
Készétel-kiszállítás – mert főzni nincs idejük.
Streaming előfizetések, zenei platform, felhőszolgáltatás, kazánkarbantartás, lakópark-őrzés…
Összesen százhetvennégy rendszeres tétel.
Százhetvennégy csap, amelyen keresztül nemcsak a pénzem folyt el, hanem az önbecsülésem is.
– Nem vagyok meghívva – mondtam a telefonnak. – Rendben.
Ráböktem az első sorra. „Jelzáloghitel.” Ott villogott a lehetőség: „Rendszeres fizetés megszüntetése.” A rendszer visszakérdezett: „Biztosan folytatja?”
– Teljes mértékben – feleltem hangosan.
Aztán minden felgyorsult. Megszüntetés. Törlés. Sablon eltávolítása. Megbízás visszavonása.
Az ujjaim szinte száguldottak a kijelzőn, mintha évek óta erre a pillanatra vártak volna.