A gurulós bőrönd kerekeinek surrogása a laminált padlón végül a kanapé közelében halkult el.
– A többi cuccomért holnap visszajönnék. Rendben? – kérdezte a férfi tétován.
Lilla nem fordult felé, csak aprót biccentett.
A kerekek újra megcsikordultak az előszobában, majd néhány perc múlva becsapódott az ajtó. A zár kattanása élesen hasított a csendbe. Ennyi volt. Csak ekkor tudatosult benne igazán, hogy vége, és mostantól teljesen egyedül maradt. A következő pillanatban kitört belőle a zokogás. Úgy érezte, mintha mindent elveszített volna: a család reményét, a szerelmet, a jövő ígéretét. Mintha az élete ott, abban a percben lezárult volna.
Az éjszaka végtelennek tűnt. Hol mezítláb járkált fel-alá a kis lakásban, hol az ágyra borulva sírt a párnájába. Reggelre kimerülten, feldagadt szemekkel és eldugult orral indult munkába. A kollégái rögtön észrevették, milyen állapotban van; azt hitték, megfázott, és hazaküldték pihenni.
Amikor belépett a – immár csak az ő – lakásába, azonnal feltűnt neki a változás. A férfi minden holmija eltűnt. Nemcsak a ruhák és cipők, még a fogkeféjét is magával vitte, sőt a mosógépben felejtett koszos inget is kiszedte. Mintha soha nem is lakott volna ott. Mintha az a nyolc év házasság puszta képzelgés lett volna.
Lilla sokáig töprengett, vajon jobb-e így vagy rosszabb. Végül arra jutott, hogy talán mégis könnyebb, ha nem botlik bele nap mint nap az emlékeibe. Így talán gyorsabban beletörődik. Ha már ilyen pedáns tudott lenni a távozáskor, kár, hogy együttélésük alatt nem volt ennyire rendszerető – akkor nem hevertek volna szanaszét a ruhái, és nem maradt volna utána halomnyi mosatlan az asztalon.
Arra gondolt, a sebről is egyszerűbb egyetlen mozdulattal letépni a rászáradt kötést, mint lassan, kínlódva húzogatni, elnyújtva a fájdalmat. Így legalább nem kell attól tartania, hogy valami ürüggyel visszajár – „itt maradt a fogkefém” vagy „elfelejtettem ezt-azt”. Nem fog talált tárgyak miatt újra és újra sírni. Ennek ellenére még hosszú hónapokig gyászolta a házasságát és azt a férfit, akivel egykor közös jövőt tervezett.
Egy év telt el így, amikor megismerkedett Márkkal. A férfi hitelügyben érkezett a bankba: kölcsönt szeretett volna felvenni egy ház építéséhez. Az ügyintézés végén meghívta Lillát egy kávéra, hogy „megünnepeljék” az elindult folyamatot.
– Kinek készül az a nagy ház? A gyerekeinek? – kérdezte Lilla a presszóban, miközben a csészéje fölött figyelte őt.
– Magamnak. A leendő feleségemnek… és a majdani gyerekeinknek – felelte Márk, és úgy nézett rá, mintha már közös tervekről beszélne.
Lilla szíve nagyot dobbant. Legszívesebben bevallotta volna, hogy pontosan ilyen életről álmodik: saját otthonról, családról, gyerekzsivajról. De visszafogta magát. Már az is bátor lépés volt tőle, hogy igent mondott a kávéra.
Márk is megnyílt előtte. Elmesélte, hogy kislánya születése után a felesége teljesen megváltozott. Állandóan elégedetlen volt, apróságok miatt kiabált, számon kérte, ha nem telefonált elégszer napközben. A szemrehányások egyre csak gyűltek.
– Tudtam, hogy többet kellett volna segítenem – ismerte el. – De dolgoztam, fáradt voltam. Ráadásul alig engedett közel a gyerekhez. Én javasoltam neki, hogy pihenjen, utazzon el a barátnőjéhez Győrbe. Hívtam anyámat, hogy vigyázzon a kislányra.
A felesége valóban kipihenten, jókedvűen tért haza – de nem egyedül. Közölte, hogy Győrben összefutott egy régi egyetemi társával, fellángolt köztük a régi szerelem, és elköltözik hozzá. Összepakolt, vitte a gyereket is.
– Nem tartottam vissza – mondta halkan Márk. – Pedig majdnem belehaltam. Eleinte gyakran utaztam Győrbe, ajándékokat vittem a lányomnak. Aztán észrevettem, hogy elhúzódik tőlem. Végül az exfeleségem közölte, hogy a gyereknek már van új apja, jobb, ha nem zavarom őket.
Két magányos ember találkozott akkor. A köztük fellobbanó érzés szinte azonnal lángra kapott. Lillának olyan természetes volt Márk társasága, mintha ezer éve ismerné. Nehezen váltak el egymástól, és egy este a nő meghívta őt egy kávéra a lakásába. Fél évvel később összeházasodtak.
Csakhogy a közös gyermekáldás váratott magára.
– Ne emészd magad – biztatta Márk. – A pelenkázás, az éjszakázás nekem már nem újdonság, mégis széthullott az a család. Fáradt lennél, ideges, folyton elégedetlen. Veszekednénk. Így viszont jól működünk együtt, nem? Vannak párok, akik gyerek nélkül is boldogok.
Ráadásul minden pénzük az építkezésre és a ház csinosítására ment el. De végül elkészült a tágas, gondosan rendben tartott otthonuk, a hitelek nagy részét visszafizették, az adósságokat rendezték, és már csak egyetlen év volt hátra a tartásdíjból. Úgy tűnt, most már tényleg fellélegezhetnek, és élvezhetik mindazt, amiért annyit dolgoztak.