Lilla megfordította a sercegve piruló hússzeleteket, majd fedőt tett a serpenyőre. A nyitott ablakon át motorzúgás és a kerekek halk surrogása hallatszott az udvar felől. Márk megérkezett – és ő még nem végzett a vacsorával. Gyorsan ellenőrizte a sütőben sülő almás pitét, aztán elővette a hűtőből a zöldségeket, és a csap alá tartotta őket.
— Lilla, megjöttem! — kiáltotta Márk az előszobából. — Micsoda illat! — tette hozzá, miközben belépett a konyhába és mélyet szippantott a levegőbe.
— Éhes vagy? — zárta el a vizet Lilla, és férje felé fordult. — Ma korábban jöttél, még nem készültem el teljesen.
— Semmi gond, kivárom. Lesz valami édesség is a teához?
— Igen, almás pitét sütök. Kibírsz még egy kicsit?
— Persze. — A férfi átsétált a nappaliba, Lilla pedig hozzálátott a salátának. Soha nem szeretett több fogással egyszerre bajlódni; ha megoszlott a figyelme, biztosan odaégett valami. Most azonban minden simán ment, mintha különös gondosság vigyázta volna a mozdulatait. Amikor elkészült, megterített, majd szólt Márknak.
A férfi a kanapén hevert, fél szemmel a tévét nézve, ahol épp a híradó ment. Mire Lilla eldöntötte volna, felébressze-e, Márk már ki is nyitotta a szemét.
— Fáradt vagy? Olyan az arcod… — kezdte Lilla bizonytalanul.
— Egy kicsit. Vacsorázunk? — kérdezte, és felállt.
Együtt mentek a konyhába.
— Hűha… gyönyörűen néz ki minden, és az illata is csodás — jegyezte meg Márk, miközben végigmérte az asztalt.
— Tölthetek egy kis bort? Maradt még az üvegben — ajánlotta Lilla.
— Most inkább nem.
Lilla szerette figyelni, ahogy a férje eszik: jó étvággyal, mégis visszafogottan. Szerette őt. Örömét lelte abban, hogy főzhet neki, hogy kivasalhatja az ingeit, hogy esténként a vállára hajthatja a fejét. Nem volt hibátlan ember, de ő a maga tökéletlenségeivel együtt fogadta el és szerette.
Amikor megismerkedtek, mindketten túl voltak már egy házasságon. Lillának az első férjével nem adatott meg a gyermekáldás, pedig az orvosok szerint mindketten egészségesek voltak. Előfordul az ilyesmi — mondták nekik —, türelem kell hozzá és hit.
Miközben Lilla reménykedett, a férje más vigasz után nézett. Egy barátnője mesélte el neki, hogy a férfit egy várandós nő oldalán látta egy bevásárlóközpontban, babaruhákat válogattak. Lilla először képtelen volt elhinni. Biztos tévedés, félreértés — győzködte magát. A kapcsolatuk rendben volt, legalábbis ő így hitte. Aztán lassan minden apró jel a helyére került, és a kép összeállt.
Jelenetet rendezni? Attól bármi jobb lenne? A születendő gyermek nem tehet semmiről, nem nőhet fel apa nélkül. Lilla szíve majd megszakadt, mégis úgy döntött, nem tartja vissza a férfit. Nem tudná elviselni, hogy titokban vagy nyíltan ingázzon két élet között. Ha már gyermeket várnak, ott bizony érzelem is van. Akkor pedig iránta már nem maradt szeretet.
A férfi aznap is később ért haza a megszokottnál. Lilla képtelen volt főzni vagy akár csak bekapcsolni a tévét. A sötét nappaliban ült felhúzott lábakkal, és úgy érezte, belülről tépi szét valami.
— Beteg vagy? — kérdezte a férje, amikor meglátta.
— Nem.
— A szüleiddel történt valami? Ne hallgass, mondd már! — állt meg előtte tanácstalanul.
— Igen, történt valami. Veled. Van valakid. Gyereket vár tőled. Mikor akartad elmondani?
— Szóval tudsz róla… — sóhajtott fel a férfi, és elfordította a tekintetét. — Most menjek el, vagy…
— Most — vágta rá Lilla, és hátat fordított. Minden erejével próbálta visszatartani a könnyeit, miközben belül a fájdalom, a sértettség és a kétségbeesés marcangolta.
A férfi némán járkált a lakásban, összeszedte a holmiját, kerülve Lilla tekintetét. A nő egyszer azt kívánta, bárcsak térdre esne előtte, könyörögne bocsánatért, és maradna; máskor pedig türelmetlenül várta, hogy végre becsukódjon mögötte az ajtó, és ezzel végérvényesen lezáruljon az életük közös fejezete.