– A lakásotok kicsi, alig fértek el benne öten, vendégeket pedig végképp nem tudtok fogadni – folytatta Réka kedvesnek tűnő, ám határozott hangon. – Ezt pontosan tudom, és sosem róttam fel nektek. Ezért maradt az a megoldás, hogy az újévet továbbra is nálunk ünnepeljük. Csakhogy idén minden, ami az asztalra kerül – az ételek, a sütemények, az italok – a ti felelősségetek. Erről beszéltetek a bátyáddal, nem?
Eszter döbbenten rázta a fejét.
– Szó sem volt ilyesmiről! Honnan jött ez az egész? Márk tényleg képes lenne ilyen ostoba tréfára? Vagy te találtad ki ezt az egészet, Réka? Mondj igazat!
– Ez egyáltalán nem tréfa – felelte nyugodtan Réka. – Évek óta úgy érkeztek ide szilveszterkor, mintha egy étterembe jönnétek. A különbség csak annyi, hogy ott fizetni kellene, itt pedig soha nem kellett. Leültök a gondosan megterített asztalhoz, jókedvűen esztek-isztok, aztán amikor vége az estének, hazamentek. A rendrakás, a mosogatás, az egész felfordulás pedig rám marad.
Látta Eszter arcán a felháborodást, de most nem hátrált meg. Elhatározta, hogy véget vet ennek a régóta húzódó helyzetnek.
– Mindig megértő voltam veletek – tette hozzá komolyabban. – Tudtam, hogy az egyszobás lakásotokban alig van hely, szinte egymás hegyén-hátán éltek. Nem várhattam el, hogy ott lássatok vendégül bárkit is. Ezért minden évben kinyitottuk előttetek a háromszobás otthonunkat. Ünnep ünnepet követett, és ha nem mentünk kirándulni vagy vidékre, automatikusan ide jöttetek. Természetesnek vettétek, hogy nálunk lesz a közös vacsora.
– Na és? Belefáradtál? – csattant fel Eszter, már alig uralkodva magán.
– Nem fáradtam bele – válaszolta Réka higgadtan. – De mostantól másképp lesz. Ha ünnepi asztalt akartok, készítsétek el ti. A konyha ott van, használhatod. Én idén pihenni fogok. Ehhez jogom van.
Ezzel látványosan leült a fotelbe, és bekapcsolta a tévét, mintha a vita ezzel lezárult volna.
Eszter dühösen a hűtőszekrényhez lépett, feltépte az ajtaját, majd ingerülten felkiáltott:
– Hiszen ez üres! Miből főzzek? Mit képzelsz?
– Pontosan azért üres, mert semmit nem vettem – felelte Réka a nappaliból. – Márk biztosított róla, hogy idén ti gondoskodtok mindenről. Az ételről és az italról is.
Balázs arca egyre komorabb lett.
– Azt ne mondd, hogy inni sincs semmi… – morogta csalódottan.
– És a gyerekek? – fakadt ki Eszter. – Fagyból jöttünk be, éhesek! Direkt nem adtam nekik vacsorát otthon, mert azt hittem, itt majd tele lesz az asztal. Nem szólhattál volna előre, hogy semmivel sem készültök?
– Azt hittem, megbeszéltétek a testvéreddel – vont vállat Réka. – Most hallom először, hogy te erről semmit sem tudsz. Addig is tudok adni a gyerekeknek egy kis sós kekszet. Az enyémek szívesen ropogtatják.
– Szilveszterkor kekszet? Ez komoly? – Eszter hangja már remegett a dühtől. – Teljesen elment az eszed! Mindjárt felhívom Márkot, és megkérdezem tőle, mégis mit képzelt ezzel az egésszel.