Kinga mondata mögött azonban még ott lappangott a kimondatlan feszültség.
– Nem szeretnék veled összeveszni – tette hozzá hűvösebben.
– Nem is fogunk, ha kirakod Zoltánt a lakásból! – csattant fel hirtelen.
– De miért tenném? – értetlenkedett Lilla. – Rendesen bánik velem, és szeretjük egymást.
Kinga fáradtan sóhajtott.
– Lilla, lehet, hogy te tényleg beleestél ebbe az emberbe, de hidd el, ő nem tud szeretni. Az ilyesmihez nincs benne elég tartás.
A fiatal nő hitetlenkedve rázta a fejét.
– Jóképű, az tény – folytatta Kinga –, a faluban minden lány odavolt érte. De valami mindig sántított vele kapcsolatban. Nem véletlen, hogy egyik sem ment hozzá feleségül.
– Talán ő nem akart megnősülni – vetette ellen Lilla makacsul.
– Dehogynem! A helyi gazda lányát szemelte ki magának. Csakhogy az apja hamar a sarkára állt, és rövid úton elintézte, hogy ne legyen esküvő. Azt beszélték, még pénzt is adott Zoltánnak, csak hogy tűnjön el.
– Kinga, miért kell nekem a falusi pletykákat felmondani? – fakadt ki Lilla.
Az asszony végül csalódottan távozott, anélkül hogy jobb belátásra tudta volna bírni a menyét.
Egy héttel később Zoltán hozzá is költözött Lillához. Úgy érezték, most már valódi párként élnek. Bár hamar kiderült, hogy a férfi nem éppen a házimunka mestere, azért nem volt vele elviselhetetlen az együttélés. Időnként főzött, leugrott a boltba, sőt néha még a porszívót is elővette.
A pénzügyek terén azonban már kevésbé bizonyult nagyvonalúnak. Alig adott bele a közös kasszába, sokszor azzal intézte el a dolgot, hogy az utolsó forintját is élelmiszerre költötte. A rezsiről valahogy sosem esett szó – mintha az magától rendeződne.
Lilla nem vágyott dúsgazdag férjre. Nem álmodott villákról vagy fényűzésről. Az számított neki, hogy nincs egyedül, és hogy valakihez tartozhat.
Kinga ugyan nem látott bele a mindennapjaikba, de hetente egyszer biztosan telefonált, és minden alkalommal próbálta rábeszélni Lillát, hogy szakítson Zoltánnal. A fiatal nő végül megelégelte.
– Vagy nem beszélünk többet róla, vagy nem hívsz fel többet – jelentette ki határozottan egy alkalommal, majd letette a telefont.
Attól a naptól kezdve Kinga nem kereste.
Fél év telt el így, amikor Lilla különös fáradtságot és émelygést kezdett érezni. A teszt két csíkja egyértelmű volt. Gyermeket vár.
Szinte repesett az örömtől. Most már minden a helyére kerül – gondolta. Összeházasodnak, megszületik a babájuk, igazi családdá válnak. De ha mégsem lesz hivatalos esküvő, az sem számít – a papír nem tesz boldoggá senkit.
Alig várta, hogy Zoltán hazaérjen. Amikor a férfi belépett az ajtón és lehajolt a cipőjéhez, Lilla izgatottan odasietett hozzá.
– Zoli, fantasztikus hírem van! – csilingelte, és majd kiugrott a bőréből.
– Már megint mi történt? – kérdezte a férfi morcosan.
Látszott rajta, hogy pocsék napja volt.
– Vacsorázunk ma? – kerülte meg Lillát, és a konyha felé indult.
– Jaj, még nem főztem semmit… de mindjárt kitalálok valamit! – kapkodott a nő. – Vagy el is mehetnénk valahová ünnepelni!
– Ünnepelni? És még étteremre is költsünk? Mi indokolná?
A férfi ingerülten fújt, láthatóan bosszantotta Lilla izgatottsága.
– Babánk lesz! – bukott ki végül Lillából, és ünnepélyesen az asztalra tette a tesztet. – Képzeld el! Eddig nem sikerült… most pedig igen.
Elcsuklott a hangja, amikor meglátta Zoltán arcát.
– Ne már… – nyögte a férfi, majd lerogyott egy székre, és a fejét a kezébe temette. – Ez hiányzott a legkevésbé.
– Zoli… nem örülsz? – kérdezte Lilla döbbenten.
– Minek örüljek? A munkahelyemen ma teljes káosz volt, legszívesebben felmondanék. Erre jössz te ezzel a… hírrel.
Lilla némán állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Zoltán pár másodperc múlva felemelte a fejét.
– Jó, semmi pánik – mondta kimérten. – Ezt a problémát gyorsan meg lehet oldani…