– …pillanatok alatt el lehet intézni, és nem is fáj különösebben. Van pénzed a beavatkozásra? Bár mindegy, majd szerzek rá – legyintett.
– Mit akarsz szerezni? – kérdezte Lilla elhaló hangon.
– Pénzt az abortuszra, hát mire?! – csattant fel Zoltán türelmetlenül.
– De én… te… hát szeretjük egymást… – hebegte a nő.
– És ez most hogy jön ide? – robbant ki a férfi. – Kedves vagy, csinos is, nem mondom… de ne keverd ide az érzelmeket!
Egyetlen levegővétellel folytatta, mintha régóta gyűlt volna benne a keserűség:
– Azért költöztem hozzád, mert a haverommal kiraktak minket az albérletből, nem tudtuk fizetni. Aztán rájöttem, hogy itt egész jól elvagyok. Tető a fejem fölött, rendes ágy, meleg étel. És persze egy gondoskodó nő mellettem. Kényelmes volt. De gyereket? Azt sosem terveztem veled! Erről szó sem lehet. Felejtsd el!
Lilla még fel sem ocsúdott a szavak súlya alól, amikor éles, kitartó csengőszó hasított a csendbe. Aki az ajtó előtt állt, nem tágított, újra és újra megnyomta a gombot.
Nem maradt más választás, ajtót kellett nyitni.
A küszöbön Kinga állt, kezében egy tortadobozzal.
– Miért nem veszed fel a telefont? Már vagy tízszer hívtalak! Csak nagy nehezen jutottam be – zsörtölődött, miközben finoman arrébb tessékelte Lillát. – Fogd meg ezt egy pillanatra! – nyomta a kezébe a dobozt, majd levette a kabátját. – Két éjszaka egymás után Márkkal álmodtam.
Azt mondta: „Anya, miért hagytad magára Lillát? Most szüksége van rád.” Elgondolkodtam rajta… és rájöttem, nem helyes, hogy haragban vagyunk. Kibékülni jöttem. Hívtalak is, de te…
Ekkor fordult Lilla felé, és meglátta az arcát.
– Mi történt?
– Jó estét – jelent meg a konyhaajtóban Zoltán feszülten. – Nem számítottunk vendégre.
– Azt látom – felelte Kinga hűvösen.
Határozott léptekkel besétált a konyhába, félretolta Zoltánt, és a tekintete az asztalon heverő tesztre siklott.
– Értem… Szóval nem örül neki? – kérdezte Lillától.
A fiatal nő bizonytalanul megrázta a fejét. Szavakra nem volt szükség. Kinga pontosan ismerte a fiát.
– Jobb lesz, ha most azonnal összepakolsz – fordult Zoltánhoz. – Így legalább biztosan nem gondolod meg magad.
– Maga meg mit dirigál itt? – háborodott fel a férfi. – Lilla, miért hallgatsz? Már nem te vagy a gazda ebben a lakásban?
– Menj el – suttogta Lilla, majd erőt véve magán hangosabban is megismételte: – Azonnal.
– Mindketten megőrültetek! – ordította Zoltán.
Dühösen beviharzott a szobába, kapkodva dobálta a ruháit a táskába, közben morgott és káromkodott. Néhány perc múlva kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak.
A konyhában csend telepedett a két nőre.
– Tényleg Márk jelent meg az álmodban? – törte meg végül a hallgatást Lilla.
Kinga fáradtan sóhajtott.
– Nem. Egyszerűen rájöttem, hogy nem szabad egymás ellen fordulnunk. Azt hittem, talán Zoltán megkomolyodott. Szerettem volna esélyt adni neki. De úgy látszik…
– Igen… úgy látszik – bólintott Lilla keserűen.
Kinga közelebb húzta a székét.
– Egy dolgot viszont jól jegyezz meg, kislányom: eszedbe ne jusson elvetetni azt a gyermeket! – mondta határozottan.
A „kislányom” szó hallatán Lilla meglepetten nézett rá, majd lassan bólintott.
– Együtt felneveljük. Nem lesz semmi baja. És hidd el, nem az apjára fog hasonlítani.
Lilla ekkor nem bírta tovább, a nyakába borult, és mindketten sírva fakadtak – a fájdalomtól, de talán a megkönnyebbüléstől is.
Benedek rendben, a kiírt időben jött világra.
Kinga nem sokat tétovázott: odaköltözött Lillához és az unokájához – mert másként nem is emlegette a kisfiút. A saját lakását kiadta, mondván, a pluszbevétel jól jön majd.
Most már csak egyetlen kívánsága maradt: hogy Lilla egyszer egy tisztességes, megbízható férfi mellett találja meg a boldogságát.
Talán egyszer az is elérkezik.