Mintha a kimondatlan fohásza valóban meghallgatásra talált volna, a sors váratlanul új szereplőt sodort Lilla útjába – Zoltánt.
Egy délután, amikor a boltból tartott hazafelé, egy harmincas évei elején járó, erős testalkatú férfi lépett mellé az utcán.
– Jó napot kívánok! Talán nem ismer meg? – szólította meg udvariasan.
Lilla végigmérte az idegent. Az arca halványan ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni.
– Üdvözlöm… Ne haragudjon, nem igazán – felelte bizonytalanul.
– Zoltán vagyok, Márk távoli unokatestvére. A temetésen találkoztunk. Isten nyugosztalja őt – mondta, és gyors keresztet vetett.
– Lehet… Akkoriban minden olyan ködös volt számomra – sóhajtott Lilla.
A férfi bólintott.
– El tudom képzelni. Csak arra jártam, gondoltam, benézek, szüksége van‑e valamire. Ha bármiben segíthetek…
Lillát váratlanul érte a figyelmesség.
– Igazán kedves, köszönöm. Jöjjön fel egy teára, ha már így alakult.
A beszélgetés végül órákig tartott. A magázódás hamar tegeződésbe fordult. Zoltán elmesélte, hogy nemrég költözött a városba, egy raktárban dolgozik, és jelenleg egy barátjával bérel egy szobát. Többször is hangsúlyozta, hogy bármikor számíthat rá.
Késő este indult haza, ám másnap ismét megjelent. Megjavította a csöpögő csapot, felszerelt egy szúnyoghálót az ablakra, majd újra leültek beszélgetni. Lilla rég nem nevetett annyit, mint akkor.
Egy hónapnyi rendszeres látogatás után Zoltán már nem ment haza éjszakára.
Lilla minderről nem szólt Kingának. Részben azért, mert az asszony a nyarat a barátnőjénél, a vidéki házában töltötte, részben pedig mert nem érezte szükségét a magyarázkodásnak.
Ám a véletlen közbeszólt: Kinga egy délután meglátta őket az utcán.
Másnap már ott állt Lilla ajtajában.
– Hát így állunk? – csattant fel szemrehányóan. – A fiam sírján még meg sem száradt a föld, te pedig máris másik férfit hozol a házba?
Lilla mély levegőt vett. Megkönnyebbült, hogy Zoltán éppen dolgozik.
– Kinga, kérlek, ne veszítsük el a fejünket. Márk sem azt akarná, hogy marakodjunk.
– Szerinted örülne annak, hogy szeretőt tartasz?
– Ne mondjon ilyeneket! Mit vár tőlem? Hogy életem végéig feketében járjak és csak gyászoljak? Szerettem Márkot, de ő már nincs közöttünk. Én viszont élek. És hiszem, hogy nem akarná, hogy egyedül maradjak.
Kinga arcán csalódottság suhant át. Szó nélkül sarkon fordult és távozott.
Lillát megviselte a jelenet. Sírt is egy keveset, de végül arra jutott, hogy előbb‑utóbb úgyis kiderült volna minden. Zoltán hamarosan hozzá költözik – ezt nem lehetett volna eltitkolni. És miért is kellene bujkálnia? Özvegy, nem bűnös.
Három nappal később Kinga ismét felbukkant.
– Te teljesen eszedet vesztetted! – rontott be köszönés helyett. – Tudod egyáltalán, kivel kezdesz? Ez a Zoltán egy megbízhatatlan alak!
Lilla megdöbbent.
– Honnan veszi ezt? Követtek minket?
– Nem kellett követnem. Utánanéztem. Elsőre nem ismertem fel rendesen, de most már tudom, ki ő.
– Én az ön fia özvegye vagyok – emelte fel a hangját Lilla, aki ritkán veszítette el a türelmét. – Özvegy! Szerettem Márkot, de attól még nem szűntem meg élni. Azt akarja, hogy én is temessem el magam vele együtt?
– Nyugodj meg – lágyult el kissé Kinga, és vizet nyújtott neki, látva az idegességét. – Először valóban haragudtam rád. De aztán rájöttem, igazad van: az élet nem áll meg. Nekem már nem lehet több fiam, de neked még lehet új társad.
Lilla megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– Akkor végre megért… – kezdte halkan, mit sem sejtve arról, hogy Kinga szavai mögött még korántsem csendesedtek el a kételyek.