— Te meg mégis mit parancsolgatsz itt?! — fakadt ki felháborodva. — Lilla, miért hallgatsz? Vagy már nem te vagy az úr a saját otthonodban?
— Menj el… — suttogta Lilla alig hallhatóan, majd összeszedve minden erejét határozottabban is megismételte: — Azonnal.
Lilla sosem tudott igazán egyedül élni, és nem is vágyott rá. Az édesanyja gyakran emlegette, mennyire életképtelennek érzi őt a mindennapokban, és ez komoly aggodalommal töltötte el.
Amikor az anyja meghalt, a tizenöt éves lány nem maradt magára: Emese néni költözött hozzá egy távoli kis településről, hogy gondját viselje.
Eleinte Emese óvatosan figyelte az unokahúgát. Attól tartott, nehéz lesz összeszokniuk, két külön világ találkozása nem mindig zökkenőmentes. Ám hamar rájött, hogy Lilla csendes, visszahúzódó teremtés.
Legtöbbször a szobájában ült, rajzolt vagy festett. Ha megkérték, hogy takarítson ki, szó nélkül megtette, és amikor ebédhez hívták, azonnal az asztalhoz ült.
Barátnőivel ritkán mozdult ki, mindenkivel udvariasan beszélt. Nem volt vele semmi gond.
— Gondolkodtál már rajta, merre tanulsz tovább? — kérdezte egyszer Emese.
— A művészeti főiskolára szeretnék jelentkezni — felelte Lilla halkan, de eltökélten.
— Ugyan, abból meg lehet élni? A festők nem keresnek valami fényesen… — csóválta a fejét a nagynéni. — Lehetnél például könyvelő is, az biztosabb pálya.
— Anyával már beszéltünk erről. Azt mondta, az én döntésem, milyen utat választok — húzta ki magát Lilla makacsul.
— Jól van, legyen úgy, ahogy akarod. Hagyott neked pénzt a tanulmányaidra, a többihez nincs közöm — zárta le a vitát Emese.
Évekig békességben éltek együtt. Emese úgy hitte, ez így marad, ám amikor Lilla betöltötte a húszat, váratlan bejelentéssel állt elő.
— Nem tudtam megszokni ezt a várost. Hiányzik az otthonom — mondta lesütött szemmel. — Megismerkedtem itt egy férfival, ő is vidéken képzeli el a jövőjét. Visszaköltözünk hozzám.
— És én? — kérdezte tanácstalanul Lilla.
— Felnőtt nő vagy már. Önálló, saját keresettel. A kiadónál, ahol dolgozol, tisztességes fizetést kapsz.
Majd sóhajtva hozzátette:
— Jó lenne, ha férjhez mennél, de az még várat magára. Csak ne siess el semmit, válassz rendes társat.
— Igyekszem — felelte Lilla.
Az első hónapok egyedül kifejezetten nehezek voltak számára. Az üres lakás nyomasztó csendje esténként különösen rátelepedett.
Ám a magány nem tartott sokáig. A közeli szupermarket biztonsági őre, ahol rendszeresen vásárolt, egyre gyakrabban elegyedett szóba vele.
A huszonöt éves Márk az édesanyjával, Kingával élt együtt, alkalmanként taxizott is, és komolyan vágyott saját családra.
Találkozgatni kezdtek, és mindössze három hónap múlva összeházasodtak, annak ellenére, hogy Kinga nem lelkesedett az ötletért.
— Olyan furcsa ez a lány… Nem találtál volna egy élénkebbet? — súgta oda fiának, abban a hitben, hogy Lilla nem hallja.
— Anya, hogy beszélhetsz így? Lilla kedves és tisztességes. Szeretem őt! — állt ki mellette Márk.
— Még a neve is különös…
— Anya! — intette le határozottan.
Lilla ilyenkor magában mosolygott. Jólesett neki, hogy a férje megvédi.
Idővel Kinga is beletörődött fia választásába, sőt bizonyos értelemben még össze is barátkozott menyével. Egyetlen dolog bántotta csak: nem érkezett unoka.
Három év boldogság után azonban tragédia érte őket: Márk közlekedési balesetben életét vesztette.
A két asszonyra szinte rá sem lehetett nézni a fájdalomtól. Egymásba kapaszkodva próbálták túlélni a gyászt, mégis minden nap küzdelem volt.
Az idő lassan enyhítette a sebeket, és fél év elteltével Lilla ráébredt, hogy számára az egyedüllét elviselhetetlen teher. Mintha a sors is meghallotta volna a kimondatlan kérését, mert hamarosan olyan fordulat közeledett az életében, amelyre egyáltalán nem számított.