A „kettős élet”. A szókapcsolat ólomsúlyként zuhant Réka mellkasára. Tehát mindaz, amit éveken át makacsul elhessegetett magától, nem puszta képzelgés volt. Nem túlérzékenység, nem női paranoia. Hanem a valóság, amely elől a bizalom és a szeretet gondosan felépített díszlete mögé menekült.
– Légy még egy kicsit türelemmel, kincsem – folytatta Gergő lágy, simogató hangon, ugyanazzal a gyengédséggel, amelyről Réka eddig azt hitte, kizárólag neki szól. – Tudod, mennyire bonyolult minden. A lakás, a nyaraló… közös tulajdon. Most szétválasztani az egészet kész rémálom lenne. Ki kell várni a megfelelő pillanatot. Egy év, talán másfél. A legfontosabb, hogy ne fogjon gyanút. Annyira hiszékeny. Néha még sajnálom is. Olyan… naiv.
Sajnálja. Úgy beszélt róla, mint egy sebezhető állatról vagy egy becsapott gyerekről. Réka addig biztonságosnak hitt világa recsegve omlott össze benne, akár egy karácsonyfadísz, amely a hideg kőpadlóra zuhan és szilánkokra törik. Minden kimondott szó egy újabb éles darab volt, amely a szívébe fúródott.
– Megyek, ránézek, nehogy felébredjen és ne találjon ott – mondta végül Gergő. – Puszillak. És igen, boldog születésnapot neki is… – halkan felnevetett. – Valahol a te ünneped is ez. Ha ő nincs, mi sem találkozunk. Na, szia, szerelmem.
A hívás megszakadt.
Réka mozdulni sem tudott. A teste mintha kővé dermedt volna, miközben a fejében forró, lüktető fájdalom kavargott. Nem testi kín volt – annál sokkal mélyebb, belülről emésztő.
Lassan visszafordult a hálószoba felé. A falba kapaszkodva botorkált az ágyig, majd rárogyott, és a takarót a fejére húzta. Néhány perc múlva halkan nyikordult az ajtó. Gergő belépett. Érezte, ahogy az ágy besüpped mellette, majd egy kéz finoman a homlokára simul.
– Hogy vagy, drágám? – kérdezte gondoskodó hangon. Ugyanazzal a hamis együttérzéssel, amelyről az imént még Emesének beszélt. – Nem ment le teljesen a lázad. Vegyél be még egy tablettát.
Réka nem reagált. Lélegzetét egyenletesen tartotta, mintha aludna.
– Elszundítottál… Aludj csak, ünnepelt – suttogta a férfi, és gyengéden megcsókolta a halántékát.
Az érintés, amely reggel még a szeretet bizonyítéka lett volna, most égette a bőrét, mint valami bélyeg. Mozdulatlanul feküdt mellette, hallgatta a férfi egyenletes légzését. Az az ember, akivel az élete felét leélte, akiben vakon bízott, idegenné vált. Számítóvá és hazuggá. Ő békésen aludt, miközben az ő világa romokban hevert. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy tovább kellett játszania a szerepét. A gyenge, mit sem sejtő feleségét. Legalább reggelig.
Az éjszaka nyomasztó félálomban telt. Réka időnként rövid, zavaros álmokba zuhant, ahol Emese nevető arca villant fel, nyakában egy ismerős ékszerrel, Gergő pedig hideg, közömbös tekintettel figyelte. Aztán felriadt, és ráébredt, hogy a valóság még kegyetlenebb. A férje teste melege ott volt mellette, de közöttük már áthidalhatatlan szakadék tátongott. Minden sóhaját hazugságnak hallotta.
Reggelre a láza csillapodott. Csak tompa fejfájás és ólmos gyengeség maradt utána. Belül azonban üresség terpeszkedett, mintha valami kiégette volna. Nem érzett dühöt, sem sértettséget. Csak hűvös bizonyosságot: az élete többé nem lesz olyan, mint eddig.
– Na, ez már jobban hangzik! – derült fel Gergő arca, amikor meglátta, hogy felült az ágyban. – Tisztább a tekinteted. Boldog születésnapot utólag is, szerelmem!
Az éjjeliszekrényhez lépett, és átnyújtotta a bársony dobozt.
– Neked vettem. Tegnap akartam odaadni, de nem volt rá alkalmas pillanat.
Réka lassan átvette. Ujjai remegtek, ahogy felnyitotta. A fekete bársonyon finom fehérarany nyaklánc feküdt, apró gyémántokkal kirakva, középen egy nagy, mélykék zafírral. Kifinomult darab volt. Gyönyörű. És mégis idegen. Nem egy szerető férj ajándékát látta benne, hanem egy eszközt, amelyet valaki másnak szánt.
– Tetszik? – hajolt közelebb Gergő, izgatottan kutatva a szemében.
– Igen – felelte halkan Réka. A saját hangja ismeretlenül csengett. – Nagyon szép. Emesének biztosan különösen jól állna.
Gergő megmerevedett. A mosoly lefagyott az arcáról.
– Mi köze ennek Emeséhez?
– Tegnap mondtad, hogy amikor megláttad, rögtön rá gondoltál – emelte rá a tekintetét Réka. A szeme hideg és üres volt. – Hogy kiemelné a szemének a színét.
A férfi arcán előbb értetlenség, majd idegesség suhant át.
– Réka, miről beszélsz? Még mindig gyenge vagy, biztosan a láz beszél belőled. Összekeversz valamit.
– Nem keverek össze semmit – válaszolta nyugodtan. Óvatosan visszacsukta a dobozt, és letette az éjjeliszekrényre. – Tegnap éjjel kimentem a konyhába vízért. Hallottam a telefonbeszélgetést. Az egészet.
Gergő elsápadt, mint akit tetten értek. Egy pillanatra valódi félelem villant a szemében, aztán gyorsan összeszedte magát. A következő felvonás kezdődött: a felháborodott ártatlanságé.
– Te kihallgattál? Ez komoly? Egy munkatársammal beszéltem egy projektről, és te ebből… teljesen félreértelmezted az egészet, Réka, ez nevetséges…