Az ötvenedik születésnap. Egy mérföldkő, amelyet Réka izgatott várakozással és halvány szomorúsággal figyelt a naptárban. Ő és Gergő közel egy éven át szervezték ezt az estét. Egy elegáns éttermet foglaltak, ahonnan az esti város fényeire nyílt kilátás, Réka külön erre az alkalomra vásárolt egy mély indigókék ruhát, és ott volt az a titokzatos, bársonnyal bélelt doboz is, amelyet a férje gondosan elrejtett az íróasztala fiókjában. Réka pontosan tudta, mi lapul benne: egy nyakék. Egyszer véletlenül meglátta, hogy Gergő ékszeres oldalakat böngész, és akkor a szíve boldog izgalomtól dobbant nagyot.
Az élet azonban – ahogy oly gyakran – közbeszólt. Kegyetlenül és minden tapintat nélkül. Két nappal az ünnep előtt Réka bágyadtnak érezte magát. Estére kaparni kezdte a torkát valami kellemetlen érzés, a születésnap reggelén pedig közel negyvenfokos lázzal ébredt. Minden porcikája sajgott, mintha egy teherautó gázolt volna át rajta.
– Ez remek… – sóhajtott Gergő, amikor leült az ágy szélére, és tenyerét a felesége forró homlokára tette. – Pont most kellett ennek történnie. Lemondom az asztalt.
A hangjában őszinte csalódottság csengett, amitől Rékát bűntudat szorította össze. Úgy érezte, tönkretette az estét. Nemcsak magának, hanem a férjének is.
– Ne haragudj… – suttogta kiszáradt ajkakkal.
– Ugyan már – legyintett Gergő, bár a szemében átfutott egy pillanatnyi bosszús árnyék. – Most az a fontos, hogy jobban legyél. Főzök málnás-citromos teát. Pihenj csak.
A nap vánszorogva telt. A telefon szinte megállás nélkül csengett a köszöntések miatt. Réka igyekezett élénk hangon válaszolni, megköszönni a jókívánságokat, de óráról órára gyengébbnek érezte magát. Gergő figyelmesen ápolta: húslevest hozott, hűvös borogatást cserélt a homlokán, ügyelt rá, hogy időben bevegye a gyógyszereket. Estére azonban az állapota tovább romlott. A láz nem csillapodott, a feje hasogatott, a valóság pedig lassan összemosódott a lázas, zavaros képekkel.
Gergő végül betakarta, homlokon csókolta, majd csendben kiment a hálószobából, óvatosan behúzva maga mögött az ajtót. Réka nyugtalan, nehéz álomba zuhant.
Arra riadt fel, hogy égető szomjúság kínozza. A szája teljesen kiszáradt. Az éjjeliszekrényen álló pohár már üres volt. Nagy nehezen feltolta magát az ágyban. Szédült, de a víz utáni vágy erősebb volt a gyengeségnél. A falba kapaszkodva, apró lépésekkel indult a konyha felé.
A hálószoba ajtaja nem csukódott be teljesen, és a nappaliból tompán beszűrődött Gergő hangja. Telefonált. Réka megtorpant, nem akarta zavarni. Talán valamelyik barátjuk hívta, hogy rajta keresztül köszöntse fel.
– …mondom, kész rémálom – hallotta a férfi ingerült szavait. – Az egész nap odalett. El tudod képzelni, mekkora csalódás?
Réka homloka ráncba szaladt. Ez a hangnem nem illett egyik közös ismerősükhöz sem.
– Nem, alszik. Telepumpáltam gyógyszerrel, de még mindig magas a láza. Remélem, holnapra valamennyire összeszedi magát, mert én már nem bírom…
Csend következett. Réka a hideg ajtófélfának támaszkodott. A szíve nem a láztól kezdett hevesebben verni, hanem valami baljós előérzettől.
– Emese, milyen étterem? Alig él. Az ajándékot sem adtam oda. Minek? Úgysem tudná értékelni most. Fekszik és nyög…
Emese. A „legjobb barátnő”. A kolléganő, az elvált, Rékánál pár évvel fiatalabb nő, aki gyakran megfordult náluk. Gergő mindig azt mondta: Emese szinte családtag. Réka próbált hinni neki. A féltékenységet a saját bizonytalanságának tudta be. Emese magabiztos volt, csinos és kifogástalanul öltözött. Mellette Réka, az egyszerű irodalomtanárnő, gyakran jelentéktelennek érezte magát. Gergő ilyenkor csak nevetett: „Te vagy nekem a legfontosabb. Emese csak barát.”
– Igen, az a nyakék… – folytatta Gergő, és a hangja hirtelen bensőségessé, lággyá vált. Réka rég nem hallotta ezt a tónust. – Ott van még. Amikor megláttam, rögtön te jutottál eszembe. Kiemelné a szemed színét. El tudom képzelni, milyen lennél benne…
Jéghideg borzongás futott végig Réka hátán, egy pillanat alatt elnyomva a láz forróságát. „Rögtön te jutottál eszembe.” A falnak dőlt, mert attól félt, hogy összeesik.
– Persze, neki is jól állna. Ízlése az van, biztos örülne neki… talán. De ez nem ugyanaz. Nem te. Te ragyognál tőle. Ő meg… megköszöni, aztán hordja ünnepeken. Nála minden annyira kiszámítható. Szabályos.
Kiszámítható. A szó úgy csattant, mint egy pofon. Huszonöt év házasság. Negyedszázad közös emlék, öröm és nehézség. És mindez csupán ennyi?
– Nem is tudod, mennyire vártam ezt az estét. Nem a születésnapja miatt – nevetett fel halkan. – Hanem mert kettesben lehettünk volna. Aztán elkísértelek volna… Tudod te. Fáradt vagyok, Emese. Belefáradtam ebbe a kettős életbe. Mindig szerepet játszani, mosolyogni, úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Réka a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a feltörő sikolyt. A „kettős élet” szavak visszhangoztak benne, miközben a folyosó félhomályában állva lassan megértette, hogy amit eddig csak sejtett, talán sokkal sötétebb valóság, mint amivel valaha szembe mert nézni.