– Egy projekt? Olyan címmel, hogy „Hogyan szabaduljunk meg a kiszámítható és hiszékeny feleségtől”? – kérdezte Réka halkan. Még saját magát is meglepte a hangja nyugalma. Olyan volt, mintha nem is ő beszélne, hanem valaki más, ő pedig kívülről figyelné az egészet. – Az a projekt, amit még egy-másfél évig parkolópályán kell tartani, amíg a lakás és a nyaraló ügye rendeződik?
Gergő tátott szájjal meredt rá. A védekezésre felkészített érvek egy pillanat alatt semmivé foszlottak. Rájött: Réka mindent hallott.
– Te… – akadozott a hangja. – Teljesen félreérted… Ez csak… férfiak közti ostoba fecsegés volt…
– A „Szeretlek, drágám” is ilyen ostoba fecsegés? – Réka szája sarkában halvány, fájdalmas mosoly jelent meg. – Tudod, nem is az fáj a legjobban, hogy van valakid. Hanem az, ahogy hazudtál. Az a szánakozó hang, amivel rólam beszéltél. Az a hideg számítás. „Néha még sajnálom is.” Igazán megható.
Gergő lehuppant az ágy szélére, mintha kihúzták volna alóla a talajt. A magabiztos, határozott férfi eltűnt; helyette egy összezavarodott, sarokba szorított ember ült előtte.
– Réka, kérlek… nem akartam, hogy így alakuljon. Egyszerűen… minden összekuszálódott…
– Ne fáradj – vágott a szavába. – Nem kérek magyarázatot. És tőled sem kérek már semmit. Azt akarom, hogy menj el.
– De hova? – nézett fel rá kétségbeesetten. A szemében azonban Réka nem bűntudatot látott, hanem rettegést. Nem őt féltette, hanem a kényelmét. Azt a biztonságos életet, amelyről tegnap olyan könnyedén beszélt, mintha egy üzleti tranzakció lenne.
– Oda, ahova szeretnél. Emeséhez. A „te emberedhez”. Biztosan örülni fog. Nem kell többé bujkálnotok.
Felállt. A térde még remegett, de a tartása egyenes maradt. Odalépett a szekrényhez, kitárta az ajtaját.
– Összekészítek néhány dolgot. A többit majd később elviszed, ha lesz hova.
Gergő némán figyelte, ahogy Réka leveszi a polcról a pulóvereit, összehajtogatja az ingeket, a pólókat, és bepakolja őket egy sporttáskába. A mozdulatai gépiesek voltak, mégis véglegesek. Nem tányércsörömpölés, nem kiabálás jelezte a végét – hanem ez a csendes, pontos szétszerelés.
– Beszéljük meg… – próbálkozott még egyszer Gergő. – Ne dönts hirtelen. Huszonöt év… Nem lehet mindent egyetlen…
– Egyetlen mivel? – fordult felé. – Beszélgetéssel? Gergő, te nem tegnap romboltad le ezt a házasságot. Évek óta bontottad, minden egyes hazugsággal. Minden alkalommal, amikor rám mosolyogtál, miközben rá gondoltál. Tegnap csak lehullt a lepel. Úgy tűnik, a betegség józanítóbb, mint bármi más. Készülj. A kulcsokat tedd majd az éjjeliszekrényre.
A megtömött táskát a lába elé tette, majd felvette az ékszeres dobozból a nyakláncot. Odalépett hozzá, és a kezébe nyomta.
– Add át Emesének. Részemről boldog születésnapot. Valahol mégiscsak az ő ünnepe is.
Ezzel sarkon fordult, és becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját. A konyhába ment, teletöltött egy poharat vízzel, és egyetlen korty nélkül kiitta. Aztán leült az asztalhoz, és végre sírni kezdett. Csendben, elfojtott zokogással. Nem Gergőt siratta. A tegnapi önmagát gyászolta – azt a nőt, aki hitt, aki nem kérdezett, aki bízott. Az a Réka már nem létezett. Helyette egy másik született: megtört, kimerült, de szabad.
Körülbelül egy óra múlva csapódott a bejárati ajtó. A lakásra rátelepedő csönd szinte nyomasztó volt. Réka mozdulatlanul ült, tekintete a semmibe révedt. A gondolatai üresek voltak. Huszonöt éven át minden Gergő körül forgott: közös tervek, barátok, szokások. Most mintha kiradírozták volna az egészet.
Elsőként Lillát hívta fel. A lánya egy másik városban élt, saját családdal.
– Anya? Mi történt? Furcsán szólsz. Rosszabbul vagy?
Réka mély levegőt vett.
– Lilla, az apáddal különválunk.
A vonal túlsó végén hosszú csend állt be.
– Tessék? Hogyhogy? Miért?
És Réka elmondott mindent. A születésnapot, a betegségét, az éjszakai beszélgetést. Tárgyilagosan, mintha egy idegen történetét mesélné. Amikor befejezte, Lilla sokáig nem szólalt meg.
– Anya… annyira sajnálom. Én… mindig éreztem, hogy Emesével valami nincs rendben. Ahogy apára nézett… és ahogy ő viselkedett mellette. Más volt. Azt hittem, csak képzelődöm. Bocsáss meg, hogy nem szóltam.
– Nincs miért bocsánatot kérned – felelte Réka halkan. – Én sem akartam látni.
– Most az a legfontosabb, hogy összeszedd magad. Erősebb vagy, mint hiszed. Hétvégén hazamegyek, és mindent átbeszélünk. Addig is próbálj enni, pihenni… és keress egy jó válóperes ügyvédet. Ne hagyd, hogy még egyszer becsapjon.
A beszélgetés után Réka úgy érezte, mintha egy vékony, de biztos támaszt kapott volna. Nem maradt teljesen egyedül.
A következő napok ködbe burkolóztak. Gépként tette a dolgát: evett, aludt, tett-vett a lakásban. Néha megállt egy-egy tárgy előtt – egy közös fénykép, egy régi bögre –, és hosszan nézte, mintha most látná először. A csend már nem volt olyan éles, inkább tompa, fáradt. És valahol mélyen, a fájdalom alatt, lassan formálódni kezdett benne az elhatározás, hogy nem hagyja, hogy ez a történet így, rendezetlenül érjen véget.