Réka lassan, kimért mozdulatokkal vette le a fülbevalóját, mintha csak egy unalmas vacsora után készülődne hazafelé.
– Komolyan azt hiszed, hogy a fiam szeret téged? – kérdezte hűvös nyugalommal. – A férfiak végül mindig az anyjuk szavára hallgatnak. Te most még hasznos vagy neki. Amíg pörög a vállalkozásod, amíg ingatlan van a neveden, amíg nem szültél gyereket.
Lilla tett felé egy lépést. A gyomrában fortyogott a düh, de az arca feszes maradt. Pontosan érezte, hogy ez a vita nem a nyakláncról szól. Ez az egész kapcsolatuk csupasz, kegyetlen valósága volt. Márk gyávasága. Az ő saját önámítása. Mindig is ott volt, csak ő nem akarta észrevenni.
– Szóval ez a terv? – kérdezte karba font kézzel. – Ráveszitek, hogy váljon el, és így szerezzétek meg, ami az enyém?
Réka vállat vont, mintha az időjárásról beszélnének.
– Nem én. Ő. Én csak támogatom. Gondolom, nem várod el, hogy üres kézzel maradjunk.
Lilla egy pillanatig mozdulatlanul állt. A szíve nem a mellkasában vert, hanem a halántékában. Lassan elővette a telefonját, és elindította a hangrögzítést.
– Megismételnéd? Szóról szóra.
Az anyós szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg.
– Nem vagyok én olyan ostoba.
– Kár – felelte Lilla halkan. – De már korábban gondoskodtam róla, hogy legyen bizonyítékom.
Réka arca egy másodpercre megfeszült. A magabiztosság repedésein át átszivárgott valami: félelem. Lillát váratlan, keserű elégtétel járta át.
– Tudtam, hogy aljas vagy – mondta fojtott hangon. – De azt nem, hogy még előadást is tartasz mellé.
Azzal sarkon fordult, és a nappali felé indult. A kijelző felvillant: „Gergő – ügyvéd”.
– Szia, Gergő – szólt bele határozottan. – Gyors kérdés. Ha Márk beadja a válópert, a házassági szerződés mellett mire számíthat?
A vonal túlsó végén felnevetett a férfi.
– Ugye viccelsz? Semmire. Egy fillérre sem. Még a macskát sem viheti, ha a te neveden van.
Lilla ajkán halvány mosoly futott át. A hangja lehűlt, akár egy túlfűtött szobában bekapcsolt klíma.
– Rendben. Akkor készíts elő mindent. Úgy érzem, mozgalmas tavaszunk lesz.
Amikor letette, az ajtó felé pillantott. Márk állt ott a folyosón. Borostás volt, karikás szemű, és úgy nézett ki, mint aki mindent hallott – és semmit sem mer kimondani.
– Mióta vagy itt? – kérdezte Lilla nyugodtan.
– Egy ideje – felelte a férfi lesütött szemmel.
– És?
Márk nem nézett rá.
– Anya, menj le a kocsihoz – mondta halkan. – Beszélnem kell vele.
Lilla lassan közelebb lépett. Kettejük között alig egy lépésnyi távolság maradt, mégis ott feszült nyolc év házasság, egy közös hitel, néhány boldog utazás és egy emlékezetesen rossz szilveszter.
– Tényleg azt hiszed, hogy mellette maradhatsz, és ebből sértetlenül jössz ki? – kérdezte alig hallhatóan.
– Ő az anyám.
– Én pedig a feleséged. Egyelőre.
A férfi hallgatott. Lilla az ablakhoz fordult. Odakintről autóduda hangja szűrődött be. Talán taxi volt. Talán valami egészen más kezdetének jelzése.
Újra a telefonját emelte a füléhez, ezúttal a közjegyzőt hívta. A bejárati ajtó hirtelen becsapódott mögötte. Megfordult. Márk még mindig a küszöbön állt, mozdulatlanul, mintha most dőlne el benne végleg, melyik oldalon akar maradni.