Márk még mindig a küszöbön állt, kezében Lilla nyakláncával, amelyet idegesen morzsolgatott az ujjai között.
– Nem tudok választani köztetek – mondta végül rekedten. – De ha kirakod őt, engem is kiraksz vele együtt.
Lilla lassan közelebb lépett hozzá. Nem emelte fel a hangját, a tekintete mégis keményebb volt bárminél.
– Akkor egyszerű a képlet – felelte halkan. – Keress magadnak másik lakást. Árulókkal nem osztom meg többé az otthonomat.
Márk tett felé egy bizonytalan lépést, mintha még mondana valamit, aztán megállt. A csend közöttük sűrűvé vált. Csak a visszafojtott lélegzetük hallatszott. Egyetlen hosszú pillantás – csók nélkül, érintés nélkül, bocsánatkérés nélkül. Olyan feszült szünet volt, mint egy elsütésre kész fegyver, amely végül nem dördül el.
Eltelt egy hét. Némán. Mintha valaki lenémította volna a világot körülötte. Lilla egyedül maradt a házban, mégis mindenütt ott kísértett Márk jelenléte: a fürdőszobában hagyott arcszesz illata, a reggeli vaníliás kávé émelyítő aromája. Legszívesebben mindent kidobott volna – ruhákat, könyveket, apró kacatokat –, de visszafogta magát. Nem nagylelkűségből. Az ügyvéd világosan megmondta: amíg nincs aláírt válási papír, semmihez ne nyúljon. Egy elhamarkodott lépés, és Márk viszontkeresetet adhat be.
De nem is a tárgyak fájtak igazán. Azokat ki lehet dobni. Az ütött szíven, hogy Márk hallgatott. Nem írt. Nem hívott. Nem próbált visszakéredzkedni. Ennyi lett volna nyolc év? Egy vállrándítás?
Azon a reggelen feketekávéval indította a napot, amikor megszólalt a kaputelefon.
– Tessék? – kérdezte fáradtan.
– Futár – érkezett a válasz. Ismerős hang.
Lilla megdermedt. – Márk, ezt most komolyan gondolod? – A csésze majdnem kicsúszott a kezéből.
– Csak engedj be.
Az ajtóban állt, karjában egy doboz irattal. Szeme vörös volt, haja kócos, pólóján valami gyerekes rajzfilmfigura vigyorgott. Egy felnőtt férfi, aki látványosan nem találja a helyét.
– Ez meg mi? – kérdezte Lilla hűvösen.
– Aláírt papírok. Beleegyezem a válásba. Nincs vita, nincs követelés, nincs osztozkodás.
– Tényleg? – szűkítette össze a szemét. – Ilyen egyszerű?
– Ezt akartad. Győztél. Gratulálok, Lilla.
– Márk, ez nem sakkjátszma. Én nem győzni akartam, hanem élni. Ha szerinted ez diadal, akkor valóban mindennek vége. Örökre.
Elfordult, de belül összerándult valami.
A férfi nem válaszolt. Letette a dobozt az előszobában, majd szó nélkül elindult a lift felé. Semmi jelenet, semmi könyörgés. Mintha csak egy csomagot hozott volna vissza egy webáruháznak.
És ezzel lezárult. Nem volt sírás, nem csattant tányér, még egy „próbáljuk meg újra” sem hangzott el. Talán így a legjobb. Nem lehet hidat tartani, ha mindkét végén már lángol.
Két nappal később Lilla Rékával futott össze a szupermarketben. Az antipasti pultnál, mintha a sors direkt így rendezte volna. Az idősebb asszony elegáns kabátban, vadonatúj táskával, diadalmas arckifejezéssel válogatta az olívabogyókat.
– Meglepően jól viseled, Lilla – jegyezte meg könnyedén. – Férj nélkül is.
– Azért bírom, mert nekem nem csak rosszindulat van a fejemben, hanem terveim is – felelte higgadtan.
– Ugyan, ne csipkelődj. Neked lesz nehezebb. Az ilyen nők végül egyedül maradnak. A férfiaknak mindig akad választásuk.
– Persze. Ahogy te is „választottál” magadnak magányt, mert senki sem bírta elviselni… – Lilla hangja pengeélesen csendült a polcok között.