Lilla a csuklójára kapcsolta a türkizes karkötőt – azt a darabot, amelyet egy győri befektetőtől kapott ajándékba. Nem volt köztük viszony, szó sem volt ilyesmiről. A férfi egyszerűen értette a pénz értékét, és nagyra tartotta az okos nőket. Lilla eligazította a haját, a tükörben ellenőrizte a fülbevalóit, majd a borítéktáskája után nyúlt, amikor Márk belépett a szobába. Arcán bűntudat ült, kezében bevásárlószatyrok lógtak.
– Anyu átjön vacsorára – mondta halkan, szinte suttogva, mintha ezzel tompíthatná a bejelentés élét.
– Ugye csak viccelsz? – Lilla ujja megfeszült a karkötő kapcsán, majdnem eltörte. – Egy órán belül tárgyalásom van egy ügyféllel.
– Azt mondtam neki, hogy felszabadulsz. Nem marad sokáig. Csak hiányoztál neki.
– Persze. A pénzem hiányzik neki, Márk – vágott vissza Lilla gúnyos félmosollyal. – Talán az új kávéskészletemre fáj a foga?
Lilla és Réka között sosem volt béke. Inkább egy elhúzódó hadjáratra hasonlított a kapcsolatuk, rövid fegyverszünetekkel és állandó csipkelődésekkel. A fegyverek: kétértelmű megjegyzések, lelki zsarolás, és az örök mondat: „légy már egy kicsit nőiesebb, egyszerűbb.” Mintha az „egyszerűbb” azt jelentette volna, hogy könnyebb legyen rajta átgázolni.
– Ő az anyám. Próbálj meg… udvarias lenni – tette le a szatyrokat Márk, majd a fürdőszoba felé indult, mintha menekülne.
– Udvarias? Az után, hogy az évfordulón férfivadásznak nevezett?
– Nem úgy értette. Csak arra célzott, hogy túl önálló vagy…
– Köszönöm, Márk, ezzel most mindent helyrehoztál – felelte Lilla metsző iróniával, és magára kapta a blézerét. – A szerető édesanyád várhat. Elmegyek.
Az ajtó csattanása még a macskát is összerezzentette. Az autó halkan gördült ki az udvarról, és egy pillanatra Lilla úgy érezte, maga mögött hagyta a feszültséget. De ez csak a vihar előtti csend volt.
Később ért haza, mint tervezte. Már a bejáratnál furcsa érzése támadt. A hálószobából fény szűrődött ki. Biztosan lekapcsoltam, mielőtt elmentem…
Levette a cipőjét, hangtalanul végigsétált a folyosón, majd megtorpant az ajtóban. Réka a tükör előtt állt. A fülében Lilla smaragdos fülbevalója csillogott – az, amit zárt ékszerdobozban tartott. A kezében egy nyakláncot forgatott.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar visszaérsz – jegyezte meg anélkül, hogy megfordult volna. Hangja hideg volt és éles.
– Mit művelsz? – kérdezte Lilla kimérten, minden idegszálával azon, hogy ne kiabáljon.
– Csak felpróbálom. Úgysem hordod gyakran. Nekem viszont kifejezetten jól áll. Nem gondolod? – Réka lassan felé fordult, mosolya birtokló és fölényes volt.
– Ezek az én ékszereim. Az a nyaklánc különösen értékes, és én…
– …és te abból vetted, amibe a fiam is beszállt – vágott közbe Réka. – Jogom van hozzá. Család vagyunk.
– Te teljesen elvesztetted a józan eszedet. Miféle család?
Réka tekintete megkeményedett.
– Az a fajta, ahol te csak egy átmeneti kellemetlenség vagy.
A levegő megfagyott közöttük, és Lilla abban a pillanatban megértette, hogy ez a jelenet sokkal többről szól, mint néhány ékszerről.