— Döntsd el végre — fejezte be Nóra gondolatban a mondatot.
Levente sóhajtott.
— És ha én mindkettő szeretnék lenni? Férj is, meg fiú is?
— Megpróbáltad — válaszolta higgadtan Nóra. — Láttuk, mi lett belőle.
— Szerintem nincs itt akkora baj.
— Tényleg? Ha ez neked rendben van, akkor én kiszállok. De legalább lásd tisztán: ebben a házasságban nem te hozod a döntéseket, hanem az anyád.
Levente összeszűkített szemmel nézett rá.
— Csak nem féltékeny vagy rá?
— A befolyására? Ugyan, Levente… Mondd meg őszintén: tudsz egyetlen fontos kérdésben is határozni úgy, hogy előtte ne kérnéd ki Emese véleményét?
A férfi nem felelt.
— Pont erre gondoltam. Ha most kilépsz azon az ajtón, ne számíts rá, hogy visszafogadlak.
— Ezt komolyan mondod?
— Negyvenhárom éves vagyok. Nem akarom a hátralévő éveimet azzal tölteni, hogy a saját férjem figyelméért harcolok.
Levente idegesen járkált, ujjai ropogtak a feszültségtől. Hirtelen megállt.
— Így nem lehet választás elé állítani valakit!
— Dehogynem. Muszáj. Mert az édesanyád sosem fogja elfogadni, hogy külön családod van.
Néhány másodpercig mozdulatlanul állt, aztán elővette az utazótáskát, kapkodva beledobált pár ruhát, és szó nélkül távozott.
Nóra az ajtóból nézte.
— Ezt húsz éve meg kellett volna lépnem — gondolta.
…
Eltelt egy hét. Levente sem üzenetet nem küldött, sem telefonon nem jelentkezett. Viszont Emese naponta többször hívta. Nóra eleinte elutasította a hívásokat, végül mégis felvette.
— Nóra! Végre! — harsant a sértett hang. — Miféle cirkuszt rendeztél?
— Mire gondol?
— Arra, hogy Levente nálam lakik egy hete! Teljesen kikészült!
— Döntött — felelte nyugodtan Nóra. — Ön pontosan ezt szerette volna.
— Hogy én akartam? — sziszegte Emese. — Levente beadta a válókeresetet!
Nóra meglepetten felvonta a szemöldökét. Erre nem számított.
— Ha így tett, az az ő dolga.
— El fogja venni tőled, ami jár neki! A lakást is! Meglátod, semmid sem marad!
— Majd kiderül — zárta rövidre Nóra.
A vonal megszakadt.
…
Este Szilvia hívta.
— Na végre! — mondta lelkesedve. — Szabad vagy!
— Férj nélkül…
— Ugyan már, milyen férj volt ő? Anyuci kedvence. Semmit sem vesztettél.
— Húsz évet igen.
— Nem elvesztetted. Tapasztalatot szereztél. Az pedig felbecsülhetetlen.
…
Újabb hét telt el. Nóra rendezte a papírokat, felkészült a válásra. A lakás az övé volt, a szüleitől örökölte, így emiatt nem aggódott. Közös tulajdonként csak az autó és a hétvégi ház maradt.
Egyik este csengettek. Az ajtó előtt Levente állt.
Nóra résnyire nyitotta, de nem engedte be azonnal.
— Mit akarsz?
— Visszajöttem.
— Miért?
— Engedj be, nem szeretném, ha a szomszédok hallanák.
— Már az egész utca tudja — legyintett Nóra. — Gyere.
A nappaliban Levente zavartan toporgott.
— Nos?
— Nem bírom tovább anyával. Folyton elégedetlen, követelőzik, jeleneteket rendez… Teljesen felőröl.
— Tényleg?
— Igen. Rájöttem, hogy melletted lenne a helyem. Hibáztam.
— Lett volna — javította ki Nóra. — De nem voltál. És nem is leszel. Az emberek ritkán változnak.
— Én igen!
— Megtanultál nemet mondani neki?
Levente lesütötte a szemét.
— Látod? Semmi sem változott.
— Majd megmondom neki…
— Már megtetted?
Ismét csend volt a válasz.
— Tudod egyáltalán, hogy válunk?
— Micsoda? Miért válnánk?
— Az anyád szerint te adtad be a papírokat.
— Én? Szó sincs róla!
— Ha nem te, akkor majd én.
— Nóra, ne csináld…
— Elég volt. Menj vissza Emeséhez. Már öt perce itt vagy, ki tudja, nem lett-e közben rosszul.
A válás gyorsan lezajlott. A lakás Nóránál maradt, az autót és a nyaralót eladták, az árát felezték.
Levente másik városrészbe költözött. Emesével Nóra néha összefutott a boltban — ilyenkor mindketten úgy tettek, mintha soha nem ismerték volna egymást.