— Tipikus történet — jegyezte meg Szilvia halkan. — Az idősödő anya nem bírja elengedni a fiát, inkább magához láncolja.
— Nem most kezdte — sóhajtott Nóra. — Évek óta így van. Emlékszel, amikor három év után először szerettünk volna elutazni? Levente közölte, hogy Emese szerint Törökország veszélyes, inkább menjünk ki a hétvégi házhoz. És ezzel le is zárta a kérdést.
— Te pedig belementél?
— Mit tehettem volna? Rendezzek jelenetet? Adjak ultimátumot? Belefáradtam az állandó harcba.
Szilvia elcsendesedett, majd óvatosan vetette fel:
— Lehet, hogy neked kellene lépned. Gyere el hozzánk pár napra Gergővel. Hadd döntse el Levente, mit akar.
— Ha elmegyek, csak még közelebb költözik az anyjához. Emese boldogan fogadná.
— Nóra, ez így nem maradhat. Legalább gondold át.
Nóra tudta, hogy a testvére nem beszél a levegőbe. Mégis, a végső döntéstől rettegett.
…
Több mint három óra telt el, mióta Levente elment. Végül Nóra felhívta.
— Igen? — szólt bele fáradtan.
— Hol vagy?
— Anyánál. Több a teendő, mint hittem. Az ajtót megjavítottam, de megkért, hogy ugorjak be a boltba is.
— Értem.
— Ne haragudj, Nóra. Nem maradok sokáig.
— Dehogynem — felelte hűvösen. — Lesz még ebéd, egy kis borscs, aztán a szomszédnak is segíteni kell valamiben. Estére pedig jön a rosszullét.
— Miért mondasz ilyet?
Levente végül este nyolc körül érkezett haza. Az arca sápadt volt, a mozdulatai kimerültek.
— Anyának rosszulléte volt — mondta tompán.
Nóra bólintott, és halvány, keserű mosoly jelent meg az arcán.
— Min nevetsz? — ráncolta a homlokát Levente.
— Semmin. Csak furcsa, hogy Emese rohamai mindig akkor jelentkeznek, amikor valami nem tetszik neki. Emlékszel, amikor kórházba került, pont mielőtt elindultunk volna Törökországba?
— Az véletlen volt!
— Persze, biztosan.
A gúny nem maradt hatás nélkül.
…
— Nóra, ő az anyám! — mondta Levente nehéz hangon.
— És ez feljogosítja arra, hogy tönkretegye a házasságunkat? — csattant fel.
— Senki nem tesz tönkre semmit!
— Tényleg? Akkor miért történik minden hétvégén valami „baleset”? Miért természetes neki, hogy szombat reggel csak úgy beállít hozzánk?
— Megszokta…
— Nem. Te engeded meg! Kényelmesebb alkalmazkodni, mint végre leválni róla.
Levente zavarba jött.
— Ez így nem igazságos.
— Nem kérem, hogy fordíts hátat az anyádnak! Csak azt, hogy állj mellém. Légy férj, a saját otthonod gazdája!
— Az is vagyok!
— Akkor miért Emese dönt arról, hova megyünk, hogyan élünk?
— Nem dönt, csak tanácsot ad…
— Tanácsot? — Nóra felnevetett. — Ő utasít, te pedig végrehajtasz.
— Elég! — csattant fel Levente. — Szétrobban a fejem.
— Látod? — nevetett fel ismét Nóra. — Fejfájás, amikor kellemetlen a beszélgetés. Mintha csak Emesét hallanám.
— Nóra…
— Fáj az igazság? — fordult felé hirtelen. — Évek óta küzdök érted az anyáddal. Te pedig csak nézted, melyikünk marad talpon.
— Ez nem így van…
— De igen. És belefáradtam. Egy nőnek nem kellene harcolnia a saját férjéért. Annak magától kellene mellé állnia.
Rövid szünet után csendesen, de határozottan folytatta:
— Választanod kell, Levente. Vagy férj vagy, aki a saját családjáért felel, vagy örökké fiú maradsz, aki az anyja árnyékában él.
— Ez ultimátum? Hogy „ő vagy én”?
— Nevezd, ahogy akarod. De a saját házasságomban nem leszek harmadik.
Levente az egyik polchoz lépett, végighúzta ujjait a könyvek gerincén.
— Ennyi év után mindent semmissé tennél?
— Nem semmisítek meg semmit — felelte Nóra halkan. — Csak azt kérem, végre döntsd el, hol a helyed.