— Ó, hát köszönöm ezt a nagyvonalúságot… — vetette oda Nóra metsző gúnnyal.
— Elég volt! — vágta rá Levente élesen. — Átugrom hozzá, úgyis a szomszéd házban lakik. Egy óra az egész, és utána még simán elmehetünk.
— Egy óra? Ugyan már… — rázta meg a fejét Nóra. — Ismerlek titeket. Előbb be kell állítanod a redőnyt, aztán leszaladsz a boltba neki, utána leültet egy tányér forró leves mellé. Estére pedig biztosan „rájön” a szíve.
— Ezt meg honnan veszed? — húzta össze a szemöldökét Levente.
— Onnan, hogy mindig pontosan így történik!
A férfi legyintett, és szó nélkül a háló felé indult, hogy átöltözzön.
…
— Tudod — szólalt meg Nóra halkan, miközben Levente az ingét gombolta —, amikor összeházasodtunk, még csodáltam benned, hogy ennyire törődsz az édesanyáddal. Azt hittem, ha őt így óvod, akkor majd engem is ugyanilyen odaadással fogsz. Azt hiszem, tévedtem…
— Nóra…
— Kérlek, most hadd fejezzem be. Nem azért rohansz hozzá, mert olyan figyelmes fiú vagy. Hanem mert nem tudsz nemet mondani. Negyvenöt évesen is ugyanaz a kisfiú maradtál, aki lesi, mit szól majd az anyukája.
Levente hirtelen megfordult, arca elvörösödött.
— Ez egyszerűen nem igaz! — préselte ki magából.
— Dehogynem. Még most is, miközben velem vitatkozol, fél szemmel az órát figyeled, nehogy Emese megsértődjön, amiért késel.
— Elég! — csattant fel.
— Nem, nem elég! Húsz éve nyelem ezt! Mindig azt reméltem, hogy egyszer végre felnősz. Azt gondoltam, amikor Dóra megszületik, ráébredsz, hogy már a saját családod az első. De semmi sem változott. Ugyanaz maradtál.
— Ha ennyire szenvedsz mellettem… — mondta összeszorított foggal —, talán ideje lenne változtatni.
— Talán valóban — felelte Nóra hűvösen. — Menj csak. Vár az édesanyád.
Levente még egy pillanatig fürkészte a felesége arcát, aztán némán kilépett, és behúzta maga mögött az ajtót.
Nóra az ablakhoz ment. Látta, ahogy a férje sietős léptekkel átvág az udvaron a szomszéd épület felé.
Még a munkahelyére sem indul ilyen elszántan — futott át rajta keserűen.
…
Régebben, amikor Dóra még középiskolába járt, más volt a helyzet. Levente legalább próbált határokat húzni Emesével szemben. De amióta a lányuk elköltözött, Emese mintha új erőre kapott volna. Naponta többször hívta a fiát, és a kérései egyre abszurdabbá váltak. Levente pedig mind gyorsabban engedett.
Megszólalt a telefon. A kijelzőn Szilvia neve villant fel.
— Szia, Szilvi — szólt bele Nóra, de a hangja megremegett.
— Szia, Nórikám! Hova tűntél? Minden rendben?
— Persze… megvagyok.
— Ugyan már. Ismerlek. Hallom, hogy valami nincs rendben. Mondd el.
Nóra először csak egy sablonos választ akart adni, de hirtelen kitört belőle a sírás.
— Hé, mi történt?
— Szilvia… nem bírom tovább. Teljesen kimerültem.
— Akkor mesélj, gyorsan!
És Nóra végre kiöntötte a szívét. Beszélt az anyósáról, aki apránként, de következetesen feszíti szét a házasságukat. Arról, hogy a férje ilyenkor akarat nélküli gyerekké válik. A fáradtságról, a csalódottságról, az egyre növekvő kilátástalanságról.
— És mit tervezel? — kérdezte Szilvia.
— Nem tudom. Már azt sem tudom, szeretem-e még. Vagy csak a régi emléket szeretem. De így élni nem lehet.
— Nem tudnátok normálisan leülni és megbeszélni?
— Próbáltam százszor! — fakadt ki Nóra. — Nem hall meg. Számára az anyja szava megfellebbezhetetlen. Én pedig önző vagyok, ha szólni merek.
— Megfellebbezhetetlen? És a férji kötelességei?
— Ugyan… — nevetett fel keserűen. — Tudod, mi a legdühítőbb? Emese egyáltalán nem elesett, magatehetetlen idős asszony. Egészséges, tele van programokkal, barátnőkkel, még kórusba is jár, ott a hétvégi háza. De amint mi ketten tervezünk valamit Leventével, azonnal történik valami „sürgős” baj.
Nóra elhallgatott egy pillanatra, mintha maga is kimondatlan következtetésektől tartana, majd fáradt sóhajjal folytatta.