Emese szinte berobbant a hálószobába, ahol Nóra éppen az ünnepinek szánt reggelit rendezgette az asztalon a férjének. Fél éve most először fordult elő, hogy kettesben maradtak, mióta a lányuk másik városba költözött tanulni.
— Levente! Levikém! — kiáltotta Emese, és határozott mozdulattal arrébb tessékelte a menyét az ajtóból, majd benyomult a szobába.
Mivel a fia nem reagált azonnal, szemrehányó pillantást vetett Nórára.
— Hol van a fiam? — kérdezte élesen. — Miért nem veszi fel a telefonját? Már megint beragadt az erkélyajtóm!
— Zuhanyzik, Emese — felelte Nóra higgadtan.
— Zuhanyzik? — horkant fel az anyós. — Én meg itt szenvedek azzal a nyavalyás ajtóval? Szólj neki rögtön!
A fürdőszoba ajtaja résnyire nyílt, és Levente törölközővel a vállán kilépett.
— Anya? — nézett rá értetlenül. — Mi történt?
— Levikém, hát az erkélyajtó! — csapta össze a kezét Emese. — Múlt héten is mondtam, hogy nézd meg, de te csak halogatod!
Nóra észrevette, ahogy a férje arca megváltozik. Pár perccel korábban még mosolygott, örült a ritka, zavartalan reggelnek. Most viszont megereszkedett a válla, és bűnbánó tekintettel nézett az anyjára.
— Anya… talán nem olyan sürgős — próbálkozott óvatosan.
— De igenis az! — vágott közbe Emese. — Vagy szerinted várhat?
— Csak… Nórával ma szerettünk volna kicsit kimenni a városból, pihenni…
Ahogy beszélt, egyre kisebbnek tűnt. Nórának az az érzése támadt, mintha a férje összemenne mellette, miközben Emese jelenléte betölti az egész szobát.
— Pihenni? — szűkült össze az anyós szeme. — Amikor az édesanyád bajban van? Nem gondoltam volna, Levente, hogy ilyet hallok tőled.
— De anya…
— Nincs de! — csattant fel. — Egyetlen fiam vagy, számíthatok rád, nem?
Levente sóhajtott.
— Jól van. Adj tizenöt percet, felöltözöm, és átmegyek.
— Tudtam, hogy nem hagysz cserben! — ragyogott fel Emese.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, a lakásra nehéz csend telepedett.
— Sajnálom — lépett Nórához Levente, és megpróbálta átölelni. — Tudod, hogy nem hagyhatom magára. Egyedül van, nehéz neki…
Nóra keserűen elmosolyodott.
— Persze. Minek szerelőt hívni, ha van egy kéznél lévő fiú?
— Ne beszélj így róla — kérte Levente feszülten.
— Mégis hogyan beszéljek? — emelte fel a hangját Nóra. — Minden szombaton történik valami. Emlékszel? Múltkor csőtörés, előtte szikrázó konnektor. És mindig hétvégén, mindig reggel!
— Lehet, hogy csak véletlen — vont vállat a férfi.
— Véletlen? — nevetett fel idegesen. — Nem bírja elviselni, hogy kettesben maradjunk. Amióta Dóra elköltözött, mintha teljesen megváltozott volna.
— Nóra! — pirult el Levente. — Ő az anyám! Nem engedem, hogy így beszélj róla!
— Nem engeded? — kérdezett vissza keserűen. — És még mit nem engedsz? Talán levegőt is csak az ő jóváhagyásával vehetek?
— Ne ferdíts! — csattant fel Levente. — Anya, ellentétben sok más anyóssal, nem szól bele az életünkbe, nem oktat ki téged, és nem irányítja a házasságunkat.
A levegő szinte vibrált köztük, és mindketten érezték, hogy ez a vita most nem fog olyan könnyen elcsitulni.