Lilla tekintete Marcellre tapadt. A szemében ott vibrált a kérdés – és a rettegés is. Attól félt, hogy a férfi most hátat fordít neki, és soha többé nem akarja látni.
– Akkor ez az egész csak egy megrendezett játék volt? – kérdezte Marcell halkan, szinte erőltetett nyugalommal. – A tartozások, a beteg édesapád, az albérleti szoba?
– Apa valóban beteg volt – felelte Lilla csendesen. – Csakhogy Németországban kezeltettük. Az adósság… az már más történet. Szükségem volt rá, hogy emberként nézz rám, ne egy bankszámlaként. Marcell, kiálltad a próbát. Egyedül te nem bántál lekezelően velem. Megvédted a takarítónőt. És még az apáddal is szembementél miattam.
A férfi előtt felrémlett az az este a bódénál, amikor zsíros papírból ettek, és Lilla nevetése betöltötte az utcát. Eszébe jutott az érintése, az ujjai melege a hideg novemberi szélben.
– Hazudtál nekem – mondta végül.
– A lényegben soha – felelte Lilla, és finoman az övére tette a kezét. – Önmagamat adtam. Te is önmagad voltál. Nem ez számít igazán?
Zoltán, aki eddig levegő után kapkodva figyelte az eseményeket, most végre megszólalt:
– Várjunk csak… akkor ezek szerint… ő az a menyasszony? – Az arca hirtelen mézesmázos mosolyba rendeződött. – Lillácska, micsoda előrelátás! Igazi bölcs döntés! Na, fiam, mire vársz? Csókold meg a menyasszonyodat!
Marcell hideg pillantást vetett az apjára, amelyben több volt a megvetés, mint a harag. Aztán visszanézett Lillára. A lány feszült várakozással állta a tekintetét.
– A logisztikai osztályra nem veszlek fel – szólalt meg végül komolyan.
Lilla arca egy pillanatra megfeszült.
– Viszont az irodámban van egy fikusz, ami napok óta haldoklik – folytatta, és szája sarkában halvány mosoly jelent meg. – Kell valaki, aki gondját viseli. És aki arra is figyel, hogy ne váljak olyan szívtelen, kiszáradt emberré, mint az apáink.
Márk akkorát nevetett, hogy az asztalon összekoccantak a poharak. Lilla elmosolyodott – ugyanazzal a ragyogó, meleg mosollyal, amely Marcellből még a leghidegebb napokon is képes volt előcsalni valami derűt.
– Megegyeztünk – suttogta a lány. – De a sült tésztát továbbra is te fizeted.
– A nagypapa azt üzente, mondjam meg anyának, hogy él – jelentette ki egy ötéves kisfiú teljes komolysággal, amikor hazajött az óvodából.
Nóra kezében megállt a mozdulat. – Az én apám húsz éve meghalt – suttogta maga elé.
Azonnal felhívta az édesanyját. A vonal túlsó végén hosszú csend fogadta. Olyan csend, amely súlyosabb volt bármilyen szónál.
– Anya… mit jelent ez? – kérdezte Nóra remegő hangon.
A válasz sokáig nem érkezett. Végül az idős asszony alig hallhatóan megszólalt:
– Ne kutakodj. Jobb, ha nem bolygatod a múltat. Fogalmad sincs, mit tett.
Azzal bontotta a vonalat. Nóra pedig dermedten állt a nappali közepén, miközben a fia önfeledten pakolta ki az óvodai rajzait az asztalra. A levegő hirtelen fojtogatóan nehézzé vált körülötte.