– Étterembe én sem járok szívesen – vont vállat Marcell. – Tudok egy helyet a város szélén, ahol a legjobb cseburekit sütik. Ott senkit nem érdekel, ki milyen cipőben érkezik.
Lilla felnevetett. Igazán, felszabadultan – először, amióta Marcell ismerte. A nevetése kisimította az arcát, eltüntette a fáradtság árnyékát, és hirtelen nem a felmosórongy fölé hajoló takarítónőt látta benne, hanem egy fiatal nőt, aki tele van élettel.
– Csebureki? Az igazgató úrral? – csóválta meg a fejét játékosan. – Hát jó. Legyen kaland.
Attól az estétől kezdve minden megváltozott. Nem kürtölték világgá, mi van köztük. Nem voltak közös fotók, sem suttogó pletykák az irodában. Marcell esténként hazavitte Lillát, néha sétáltak a folyóparton, ahol a metsző szél csontig hatolt, mégis melegséget éreztek egymás mellett. Beszélgettek órákon át. Marcell megtudta, hogy Lilla biológus végzettségű, folyékonyan olvas latinul, és arról álmodik, hogy egyszer saját növénykertészetet nyit. Azt is elmondta, hogy a hazugságot és a megjátszást zsigerből gyűlöli.
Valódi volt. Őszinte. Álarc nélkül.
Csakhogy a boldogság ritkán marad zavartalan, ha az ember neve komoly súllyal cseng az üzleti világban.
Egy hónap múlva az apja visszatért. Napbarnítottan, lefogyva, arca kemény volt, akár egy elnyűtt bakancstalp.
– Szombaton vacsora – közölte már az előszobában, anélkül hogy a cégről kérdezett volna. – Megérkezik Márk. A raktárbirodalom tulajdonosa. Egyesülünk. Országos szintre lépünk.
– Örülök neki – felelte Marcell óvatosan.
– Korai az öröm. Márknak feltétele van. Régimódi ember. Családi biztosítékot akar. Van egy eladósorban lévő lánya.
Marcell megdermedt.
– Ezt hogy érted?
– Pontosan úgy, ahogy mondom. Megházasodsz. A lány állítólag nem könnyű természet, de akkora hozomány jár vele, hogy fél Budapestet megvehetnénk.
– Nem – mondta halkan Marcell.
Az apja lassan fordult felé.
– Tessék?
– Nem vagyok árucikk, amit szerződés mellé csomagolnak. És van valakim.
– Az a takarítónő? – húzta el a száját az apja. – Zoltán jelentette. Elment az eszed? Egy vállalat örököse vagy! Ő pedig kicsoda?
– Egy ember. És most te beszélsz úgy, mint egy kufár.
Az apa hangja jéghideggé vált.
– Szombaton ott leszel az étteremben. Ünneplőben. És megkéred Márk lányának a kezét. Ha nem, hétfőn módosítom a végrendeletemet, kirúglak a cégből, és a te Lillád… nos, gondoskodom róla, hogy ebben a városban sehol ne kapjon munkát. Még takarítani sem.
Marcell ökölbe szorította a kezét; a körmei a tenyerébe vájtak. Ismerte az apját. Soha nem fenyegetett üresen.
– Ott leszek – préselte ki a fogai között. – De csak azért, hogy a szemükbe mondjam: nem.
Az étteremben nehéz, émelyítő illat lengte be a levegőt a drága liliomoktól. Márk már az asztalnál ült, testes alakja betöltötte a széket. Mellette, háttal a teremnek, egy fekete ruhás nő foglalt helyet.
Az apja az asztal alatt oldalba rúgta.
– Mosolyogj.
– Jó estét – mondta Marcell feszült arccal.
– Megjött a vőlegény! – dörmögte Márk elégedetten. – Gyere, ülj le. Bemutatom a büszkeségemet. Lilla.
A nő lassan megfordult.
Marcellből kiszaladt a levegő.
Lilla volt az. Az ő Lillája. Csak most nem kontyba tűzve viselte a haját, hanem a vállára omlott, és a munkaruhát egy elegáns, fekete ruha váltotta fel, amely többe kerülhetett, mint az egész irodájuk éves bérköltsége.
– Jó estét, Marcell – szólalt meg nyugodtan. – A fikusz jól van?
Marcell nem talált szavakat. Álmodik? Vagy ez valami kegyetlen tréfa?
Az apja kezéből kiesett a villa, csörömpölve pattant a tányérra.
– Ti… ismeritek egymást? – rekedten kérdezte.
– Hogyne – mosolyodott el Márk. – A lányom különös ötlettel állt elő. Azt mondta: „Apa, nem megyek hozzá egy elkényeztetett gazdag fiúhoz, amíg nem tudom, milyen ember valójában. Mindegyik szépen beszél, amíg az apja pénzét látja.” Elszegődött hozzátok takarítónőnek. Én elleneztem, veszekedtünk is miatta, de makacs teremtés. Amit a fejébe vesz, azt végigviszi.