A cetlit a monitor sarkára ragasztotta.
Marcell tekintete a laptop kijelzőjéről lassan átvándorolt a saját asztalán álló monitorra. A sárga papírdarab ott virított rajta.
A nagy, lendületes betűkkel írt üzenet egyértelmű volt: „Csapda balekoknak. Ne égesse magát. És a fikuszt sürgősen tápoldatozza meg, mert hamarosan tönkremegy.”
A vér azonnal az arcába szökött. A füle égett, mintha láng csapott volna fel rajta. Szégyen öntötte el – nyers, maró szégyen – a kék köpenyes nő előtt. Tolvajt akart leleplezni, közben pedig ő tűnt pitiáner provokátornak.
Ebédidőben találta meg Lillát a raktárhelyiségben. Egy felfordított vödrön ült, és nyugodtan almát majszolt. Amikor meglátta az igazgatót, nem ugrott talpra, nem kezdett kapkodni.
– Kirúgni jött? – kérdezte higgadtan.
– Bocsánatot kérni – felelte Marcell.
Lilla halkan felnevetett, majd újabb harapást vett az almából.
– Becsületpróba? Elég elcsépelt módszer.
– Tényleg tűnnek el pénzek, Lilla. Zoltán folyamatosan sürgetett. Bizonyosság kellett. Sajnálom. Méltatlan volt.
– Az is – bólintott. – De legalább képes volt kimondani. Zoltán inkább észrevétlenül a zsebembe csúsztatta volna a bankjegyet.
Marcell a félfának támaszkodott.
– A növényekhez ért? A fikusz miatt kérdezem.
– Régen volt egy kis üvegházam otthon… – mondta, majd elhallgatott.
– És most?
– Most egy munkásszállói szoba az otthonom. Meg egy kórházi tartozás, amit apám kezelése után még jó pár évig törleszthetek.
Nem panaszkodott. Egyszerű tényt közölt, minden érzelmi túlfűtöttség nélkül.
– Marcell – nézett rá egyenesen. – Ne a takarítók között keresse a bűnöst. Azok között kutasson, akik mosolyogva szorítanak kezet. Aki alacsony beosztásban van, tudja, hogy rá terelődik a gyanú először. De aki magát a hely urának érzi, az könnyen elveszíti a félelmét.
A szavai nem hagyták nyugodni. Marcell azonnal intézkedett: behívatta a biztonsági főnököt, és elrendelte, hogy rejtett kamerák kerüljenek nemcsak az irodákba, hanem a folyosóra is, külön rálátással a fogasokra.
Három nap múlva megvolt az eredmény.
A biztonsági vezető komor arccal hozta be a felvételt. Nem Zoltán szerepelt rajta. A képernyőn Gergő, a cég idős jogásza látszott, aki az alapítás óta a vállalatnál dolgozott.
A videón az ősz hajú férfi idegesen körbenézett a ruhatárban, majd gyors mozdulatokkal átkutatta a kabátzsebeket, kivette a pénzt, és a zakóujjába rejtette.
Marcell gyomra összerándult a látványtól.
Egy órával később Gergő már az irodájában ült. Nem tagadott. Összeroskadva, megtörten bámulta a padlót.
– A fiam hatalmas adósságba keveredett – suttogta. – Behajtók zaklatnak minket, a lakást fenyegetik. A családot szorongatják. Borzalmas összeg… Azt hittem, csak átmenetileg veszek el, aztán visszapótolom. Elborult az eszem, Marcell.
Marcell hallgatott. Düh kavargott benne, mégis tudta: ha feljelenti, azzal végleg tönkreteszi az öreget.
– Írja meg a felmondását – mondta végül fojtott hangon. – Közös megegyezéssel távozik. A dolgozóktól elvett pénzt levonjuk a járandóságából. A behajtók elérhetőségét adja meg, a biztonsági szolgálatunk beszél velük. De a cég közelében többé nem akarom látni.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Marcellre ólomsúlyú fáradtság nehezedett. Valami egyszerű, emberi melegségre vágyott, nem újabb konfliktusokra.
Lillát az első emeleti lépcsőn találta meg, éppen felmosott.
– Lilla – szólította meg egy fokkal feljebb állva. – Igaza volt. Belső ember volt.
A nő kiegyenesedett, és a homlokába hulló tincset a füle mögé tűrte.
– Örülök, hogy kiderült az igazság.
Marcell habozott egy pillanatig.
– Meginnánk együtt egy kávét? Nem itt. Este.
Lilla a víztől és tisztítószertől kipirosodott kezére pillantott.
– Nincs estélyim étteremhez, Marcell. És elegáns cipőm sincs.