Marcell úgy fintorgott, mintha hirtelen belehasított volna a fájdalom egy rossz fogába. Az irodája előtt egyre erősödött a kiabálás, a hang már a folyosó végéről is áthallatszott.
— Ne tegezzen itt nekem! Pontosan tudom, hogy maga volt! — Zoltán, a kereskedelmi igazgatóhelyettes éles, rikácsoló baritonja még a kávégép zúgását is túlharsogta.
Marcell ingerülten csapta össze az előtte fekvő jelentésmappát. Amikor három hónappal korábban az apja a kezébe nyomta az iroda kulcsait, majd elutazott „gyógykezelésre”, azt hitte, a legnagyobb kihívást az adóhatóság jelenti majd. Tévedett. A valódi próbatétel az emberek kezelése volt. Az örökölt csapat inkább hasonlított egy befőttesüvegbe zárt pókhadhoz: mindenki a másik gyengéjére vadászott.
Az ajtó kivágódott. Zoltán rontott be rajta, arca lángolt, homlokán verejték csillogott, nyakkendője félrecsúszva lógott. Mögötte megjelent az új takarítónő is. Lilla — ha jól emlékezett, ez volt a neve. Két hete dolgozott itt.
— Marcell, ezt nem lehet annyiban hagyni! — Zoltán vádlón bökött a nő felé. — Pénz tűnik el! A főkönyvelő táskájából ötezer forint, a titkárnő aprója is felszívódott. És ki más járkál mindenhová felmosóronggyal a kezében, ártatlan képet vágva?
Lilla nem kezdett magyarázkodni, és nem is sírt. Egyenesen állt, sápadtan, de méltósággal, tekintete komoly és felnőttes volt. Bő munkaköpenye eltakarta az alakját, haját szoros kontyba fogta, sminket nem viselt. A keze vörös volt a sok víztől.
— Van erre bármilyen bizonyítéka, Zoltán? — kérdezte Marcell halkan.
— Miféle bizonyíték kell még? — csattant fel a férfi. — Mindenhová bejárása van! Amíg nem volt itt, semmi nem tűnt el! Ki kell rúgni azonnal, és fel is jelentem!
— Nem vettem el semmit — szólalt meg Lilla mély, kissé rekedt hangon. — Tegnap a könyvelésen takarítottam, amikor senki nem volt bent. A táskákhoz hozzá sem értem.
— Hazudik! — förmedt rá Zoltán.
— Most mindenki menjen vissza dolgozni — intett fáradtan Marcell. — Utánanézek az ügynek.
Amikor magára maradt, az ablakhoz lépett. Odakint novemberi latyak keveredett a hóval, szürke masszaként borítva a járdát. Kellemetlen érzés szorította a mellkasát. Ha Lilla valóban tolvaj, az baj. De ha Zoltán csak rágalmazza, hogy a helyére egy ismerősét ültesse — ahogy a pletykák szóltak —, az talán még súlyosabb.
Ellenőriznie kellett. A módszer nem volt elegáns, sőt kifejezetten alattomosnak tűnt, de hatásosnak ígérkezett.
Aznap este, amikor már kiürült az iroda, elővette a pénztárcáját. Néhány bankjegyet úgy helyezett el benne, hogy az egyik sarka feltűnően kilógjon. A tárcát szándékosan az íróasztal szélére tette. Laptopját úgy állította be, hogy a webkamera pontosan az asztallapot vegye, majd elsötétítette a képernyőt. A kamera visszajelző fényét egy darab fekete szigetelőszalaggal leragasztotta.
— Bocsáss meg, Lilla — mormolta a csendes helyiségben.
Másnap reggel nehezen szánta rá magát, hogy megnyissa a felvételt. Attól tartott, olyasmit fog látni, ami végleg kiöli belőle az emberekbe vetett bizalmat.
A videó betöltött. Gyorsított lejátszás, sötétség, majd felkapcsolódik az éjszakai világítás. Lilla lépett be a képbe.
Marcell a monitorra szegezte a tekintetét.
A nő gyorsan és céltudatosan mozgott, fölösleges mozdulat nélkül. Letörölte a port a szekrényekről, megöntözte a sarokban sínylődő fikuszt. Aztán az asztalhoz ért.
Marcell szinte levegőt sem vett.
Lilla megállt. Észrevette a pénztárcát. A felvételen tisztán látszott, ahogy halkan kifújja a levegőt, majd körbepillant a helyiségben.
„Csak ne nyúlj hozzá… kérlek” — futott át Marcell agyán.
Nem nyúlt. Elővett a kötényzsebéből egy papírlapot és egy tollat, sebtében írt rá néhány sort. Ezután két ujjal, mintha valami piszkos tárgyhoz érne, felcsippentette a tárcát a szélénél fogva, kihúzta az íróasztal felső fiókját, beledobta, majd határozott mozdulattal becsapta. A papírt pedig gondosan az asztal közepére helyezte, jól láthatóan, mintha biztos akarna lenni benne, hogy Marcell nem kerülheti el a rajta hagyott üzenetet.