A hangja elcsuklott a felháborodástól.
— Most komolyan pénzt kérsz tőlem azért, mert a saját feleségem lakásában lakom?!
— Egy olyan nő otthonában, akivel külön kasszán vagy — pontosítottam higgadtan. — Te jelentetted ki, hogy „ami az enyém, az az enyém”. A lakás az én tulajdonom. Ebből következik, hogy te itt bérlő vagy. Mivel írásos megállapodásunk nincs, jogomban áll huszonnégy órán belül megkérni, hogy költözz ki.
— Ez aljasság! Színtiszta kapzsiság! Férfi vagyok! — pattant fel, a szék hangos csattanással borult fel mögötte.
— Olyan férfi, aki spórolni akar a saját feleségén, és közben megfeledkezik róla, hogy az ő pénzéből él — feleltem csendesen, de minden szavam élesen hasított. — Egyenrangú társnak akartad látni magad? Akkor viselkedj is úgy. Fizess. Vagy keress egy helyet, ahol az úgynevezett „státuszod” olcsóbban fenntartható.
A dühtől szinte fuldoklott. Tiltakozni próbált, de a mondatai félúton elhaltak; hadonászott, mint aki kapaszkodót keres a levegőben.
— Meg fogod még bánni! — préselte ki végül összeszorított foggal. — Elmegyek! Találok majd valakit, aki nem négyzetméterben méri az értékemet!
— Sok sikert, Márk. És a fagyasztóban lévő gombócos tésztát se felejtsd itt — az a te hozzájárulásod a közös vagyonhoz. Idegen holmit nem tartok meg.
Vadul járkált fel-alá a lakásban, mint sarokba szorított állat. Ruhákat gyömöszölt a táskájába, közben azzal vádolt, hogy pénzéhes és érzéketlen vagyok. Azt hajtogatta, én öltem meg a szerelmünket, majd drámai hangon bejelentette, hogy „beleindul az éjszakába és a hidegbe”.
— Hívd fel anyádat, biztos megágyaz neked a kanapén — jegyeztem meg nyugodtan, miközben töltöttem magamnak egy pohárral abból a bizonyos jó rizlingből. — És rendelj inkább olcsóbb taxit. A rang kötelez… takarékosságra.
Úgy csapta be maga mögött az ajtót, mintha a zajjal akarná felébreszteni bennem a lelkiismeretet. Végül csak az alsó szomszéd riadt fel.
A csend lassan, édesen terült szét a lakásban. Leültem az ablak melletti fotelbe, és a város éjszakai fényeit néztem. Meglepő könnyűség áradt szét bennem, mintha egy láthatatlan súlyt tettek volna le a vállamról.
A telefonom röviden pittyent. Üzenet Emesétől.
„Megérkezett. Dühös, mint egy felbőszült bika, és majd’ éhen hal. Igazságot követel” — írta. „Elmagyaráztam neki, hogy manapság az igazság drága mulatság. Neki pedig egy fillérje sincs. Felszámoltam a vacsorát és az éjszakai szállást is — tanulja csak a piaci viszonyokat. Te hogy bírod?”
Elmosolyodtam, és válaszoltam:
„Megvagyok, anya. Azt fontolgatom, hogy új függönyöket veszek abból a pénzből, amit sikerült megspórolnom.”
Néha teljesen felesleges hosszasan magyarázni valakinek a saját ostobaságát. Sokkal hatásosabb, ha szembesül a következmények teljes árával.
Ha egy férfi függetlenséget ajánl fel neked, érdemes előre átgondolni: vajon túléli-e azt a pillanatot, amikor valóban elfogadod.