Márk továbbra is a konyhaajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy Nóra kipakolja a bevásárlást. A férfi arckifejezése olyan volt, mint egy csatából hazatérő, agyonhajszolt katona: sértett és önigazoló egyszerre.
— Szépen elszórtad a pénzt, mi? — bökött a hal felé gúnyos félmosollyal. — Nem csoda, hogy sosem tudtunk félretenni. Mindig elfolyik nálad minden.
— Nem „nálunk”, Márk, hanem nálam — javította ki higgadtan Nóra, miközben vékony citromkarikákat szeletelt a pisztráng mellé. — Te mostanában a saját rangod építésére kuporgatsz, ha jól tudom. Egyébként kijelölted már a helyed a hűtőben? Az alsó zöldséges fiók megfelelne. Ott ideális a klíma a te… befektetéseidnek.
Márk csak morrant egyet, majd előkapta a mirelit gombócot a fagyasztóból. Nóra egyik lábasát használva odatette főni, és látványosan csörömpölve bontotta a csomagolást.
— A gáz — jegyezte meg a nő anélkül, hogy hátranézett volna.
— Tessék?
— Gáz, víz, az edény kopása, egy kevés mosogatószer. Hiszen mostantól mindent felezünk, nem igaz?
— Ugyan már, Nóra! Ne légy ilyen kicsinyes! — legyintett fennhéjázva, mintha egy erkélyről osztaná az észt.
— A kicsinyesség a te műfajod. Én csak következetes vagyok. Szabadpiaci alapelvek.
A férfi visszavágott volna valami csípőssel, de abban a pillanatban a túl forró gombóc a szájpadlásához tapadt. Az arca eltorzult; úgy festett, mint egy szerencsétlen mopsz, amelyik citromba harapott.
— Csak azért vagy ilyen, mert letiltottalak a bankkártyámról — motyogta kínlódva, miközben próbálta levakarni a tésztát a fogairól. — A nők mindig megvadulnak, ha kicsúszik a kezükből a pénzügyek irányítása.
Szombaton átjött Emese. Az anyós különös asszony volt: menyét őszinte szeretettel fogadta, saját fia könnyelműségét viszont kérlelhetetlenül megvetette. Egykor egy nagyvállalat főkönyvelőjeként dolgozott, így számára a számok megbízhatóbbak voltak, mint az emberi indulatok.
Teázás közben ültek az asztalnál, süteményekkel. Márk velük szemben ropogtatott egy akciós szárított perecet — természetesen a saját készletéből —, és olyan mártírarccal bámult maga elé, mintha egy házi diktatúra áldozata lenne.
— Anyu, képzeld el, Nóra már a vécépapírt is elzárja előlem! — panaszkodott reménykedve. — A mosdóban valami smirgliszerű tekercs lóg, a szekrényben meg háromrétegű, barackillatú luxus! Hát ez nem hátrányos megkülönböztetés?
Emese lassan letette a csészéjét a csészealjra, és alaposan végigmérte a fiát.
— Márkocskám… amikor ezt a bizonyos „megkülönböztetést” bevezetted, vajon mivel gondolkodtál? Azzal a testrésszel, ahová a papír való?
— Anya! Én csak spórolok! Autót szeretnék venni!
— Autót? — ismételte Emese úgy, hogy a szemöldöke csaknem a frufrujáig szökött, és előrehajolt a székében, mintha most kezdene igazán bele a mondandójába.