…a lakását is kiadta neki. Ő pedig átköltözött a fiához, abba az egyszobás lakásba. Azt mondja, így legalább szemmel tarthatja. Most ketten élnek ott, összezárva.
Réka lassan bólintott. Nem fűzött hozzá semmit.
Az asszony még tétovázott egy pillanatig, majd fürkészve végigmérte.
– De te… mintha kicseréltek volna. Sokkal csinosabb lettél. Szinte ragyogsz. Csak nem újra férjhez készülsz?
– Nem – felelte nyugodtan. – Egyszerűen csak élem az életem.
– És milyen jól teszed! Mire jók a férfiak, ha csak a baj van velük?
Réka elmosolyodott, elköszönt, és kilépett az üzletből.
A parkolóban ott állt az autója. Fekete volt, fényesre mosva – az övé, egyedül az övé.
Beült, elfordította a kulcsot, a motor halkan felmorajlott. Lassan kihajtott a parkolóból. A visszapillantó tükörben a bolt egyre kisebb lett, végül beleolvadt a távolba.
Előtte viszont ott húzódott az út. Szabadon. Csak neki.
Aznap éjjel különös álma volt. Benedek állt az ajtaja előtt, ugyanazzal a bőrönddel, amellyel hónapokkal korábban elment. Kopogott. Azt kérte, engedje be. Azt mondta, mindent megértett. Hogy az anyja túlságosan rátelepedett, megfojtotta a szeretetével. Hogy vak volt és gyáva. Ha kap még egy esélyt, visszajön, és mindent másképp csinál.
Álmában Réka hosszasan nézte őt. Nem sírt, nem kiabált. Csak figyelte. Aztán csendesen becsukta előtte az ajtót.
Reggel, amikor felébredt, ráeszmélt valamire: fél éve először nem nyomta súly a mellkasát. Nem ébredt szorítással a torkában. Könnyűnek érezte magát.
A telefonja megremegett az éjjeliszekrényen. Üzenet érkezett Leventétől: „Holnap indulunk. Azt mondják, jó idő lesz. A pergető botokat én viszem.”
Réka röviden válaszolt: „Rendben.”
Felállt, az ablakhoz lépett. A város lassan ébredezett. A nap áttört a felhők között, aranyszínű csíkokat húzva a házak falára.
Eszébe jutott Benedek. Talán most is Emesével ül a konyhaasztalnál, teát kortyolgat, és hallgatja, mi a mai feladat a telken: mit kell megjavítani, mit kell felásni, mit kell áthelyezni. És gondolt Emesére is, aki végül elérte, amit akart – a fiát maga mellett, teljesen, visszavonhatatlanul.
Réka ajkán halvány mosoly jelent meg.
Mert a legédesebb elégtétel nem a vita, nem a bizonyítás.
Hanem az, amikor már nem számít.
Amikor közömbössé válik az, ami valaha fájt.
Amikor az ember szabad.
Amikor az élete nem függ senki más hangulatától vagy parancsától.
Visszanyúlt a telefonjáért, és újabb üzenetet pötyögött Leventének: „Mit szólnál, ha két napra mennénk? Kiveszek hétfőre szabadságot.”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Remek ötlet.”
Réka letette a készüléket, majd az asztalon heverő slusszkulcsra nézett. Végigsimított rajta, mintha valami jelképet érintene.
Kedves volt anyósom – gondolta magában. – Most már teljesen a magáé a fia. Az ígéreteivel együtt. A bűnbánó tekinteteivel. Azzal, hogy képtelen nemet mondani.
Én pedig elutazom horgászni.
Egy olyan férfival, aki nem birtokolni akar, nem ellenőrizni, nem irányítani.
Hanem egyszerűen csak mellettem lenni.
És ennél többre most nincs is szükségem.