A vállalatnál időközben ő lett a technológiai részleg vezetője. Az autó papírmunkájában Levente, a szállítási egység irányítója segített neki. Özvegy ember volt, halk szavú, megfontolt. Nem beszélt fölöslegesen, de amit mondott, annak súlya volt. Nem próbálta megmondani Rékának, hogyan éljen, nem követelt tőle semmit, és nem akart helyette dönteni.
Egy szombati napon Réka a várost elkerülő úton autózott. A rádióban könnyed dallam szólt, az út mentén fenyők suhantak el. Egy piros lámpánál lassított, és ösztönösen balra pillantott.
„Százszorszép” Kertbarát Kör – állt a kissé megdőlt táblán. Az ismerős, rozoga kapu mögött ugyanaz a kavicsos út.
Hirtelen ötlettől vezérelve bekanyarodott. Maga sem tudta pontosan, miért. Talán csak látni akarta.
Lassan gurult végig a kátyús úton. A tizenkettedik parcella. Ott volt.
Benedek az udvar közepén állt, munkaruhában, porosan. A vállán hosszú, nehéz deszkákat cipelt a félkész veranda felé. Meghajolva lépdelt, arca vörös volt és izzadt.
A tornácon Emese ült, botjára támaszkodva. A pálcával az udvar sarka felé mutatott.
– Benedek, jobbra tedd! Mondom, jobbra! Teljesen ferdén áll! És a veteményest mikor ásod fel? Vagy már semmit nem ér neked az anyád?
Benedek morgott valamit az orra alatt, igazított a deszkán.
– Tessék? Fáradt vagy? És szerinted engem ki nevelt fel húsz éven át? Ki áldozta rád az életét? Dolgozz, amíg világos van!
Réka leengedte az ablakot. A hangok tisztán beszűrődtek.
– És hozz vizet is! A kútból, ne a csapból! Tudod jól, az orvos mit mondott! Benedek, figyelsz te rám egyáltalán?!
A férfi a karjával megtörölte a homlokát, bólintott, majd elindult a kút felé.
Réka visszahúzta az ablakot, feltekerte a hangerőt, és megfordult az autóval. Ahogy kihajtott, a visszapillantóban még látta a görnyedt hátat a vödrökkel, és a kis, parancsoló alakot a bottal. Aztán eltűntek a kanyarban.
Este Levente telefonált. Azt kérdezte, lenne-e kedve egy hét múlva horgászni menni. Ismer egy csendes tavat, mondta, nyugodt hely, akár ott is alhatnának, ha Rékának megfelel.
– Rendben – felelte Réka habozás nélkül.
Amikor letette a telefont, furcsa felismerés hasított belé: három éve most először hívta fel valaki úgy, hogy nem kért tőle semmit. Senki nem állt az ajtóban befőttesüveggel és költekezési tervekkel. Senki nem sorolta, mi minden az ő kötelessége.
Egyszerűen csak élt.
A konyhában csöpögött a csap. Odalépett, elzárta. A zaj megszűnt, csend lett.
Töltött magának egy pohár vizet, és az ablak sötét tükrében figyelte a saját arcát.
Valahol a városon túl Benedek éppen vödröket cipelt. Emese talán már a másnapi teendőket sorolta fejben. Lehet, hogy zsörtölődött, amiért túl lassan halad a munka. Lehet, hogy a szomszédoknak panaszkodott a hálátlan menyéről.
Nem számít.
Réka az asztalon heverő slusszkulcsra nézett. Fekete kulcstartó, új, az övé.
A közelgő horgászatra gondolt. Leventére, aki nem pénzt kért, hanem társaságot. Aki nyugodtan nézett rá, és nem várta el, hogy mindig alkalmazkodjon.
Elmosolyodott.
Másnap szombat lesz. Kimegy a városból. Egyedül. Csak azért, mert megteheti.
Benedek pedig ássa csak a földet. Sokáig. Nagyon sokáig.
Egy hónappal később Réka a boltban futott össze Emese egykori szomszédjával. Az asszony maga lépett oda hozzá.
– Réka, szervusz! Hallottam, hogy elváltatok Benedektől. Kár érte… bár Emese mostanában teljesen kikészül. A fia reggeltől estig a telken robotol. Úgy hajtja, mint egy napszámost: tetőt javítson, alapot öntsön, kerítést szereljen. Lefogyott szegény, alig áll a lábán, a munkahelyére is fáradtan jár. De az anyjának semmi sem elég. Azt mondja, ha már a közelben lakik, kötelessége segíteni…