Emese halvány, fölényes mosollyal turkált a táskájában, majd előhúzott egy gondosan összehajtott papírt.
— Tessék. A végrendelet. Ügyvéd előtt készült, minden szabályos. A nyaraló Benedeké lesz. Vagyis a tiéd is, ha még együtt maradtok. Csak nem képzeled, hogy semmit sem hagyok rátok?
Réka átvette a lapot. Aprólékos, cirádás betűk sorakoztak rajta. Lassan haladt a sorok között, mintha minden szó súlyt kapna. A végére érve azonban észrevett egy apró betűs kiegészítést.
„A rendelkezés kizárólag az örökhagyó élethosszig tartó eltartása esetén lép hatályba.”
— Élethosszig tartó eltartás? — nézett fel halkan.
— Ugyan már, ez csak formaság — legyintett Emese. — Három-négy év, és minden a tietek.
— Hatvankettő éves, rendszeresen síel és úszni jár.
— Amíg bírom, mozgok! De mi van, ha holnap infarktust kapok? Akkor majd utcára tesztek?
— Anya, kérlek… — motyogta Benedek.
— Ne szólj közbe! A menyeddel beszélek. — Emese közelebb lépett. — Réka, te kapzsi vagy. Már az első pillanatban láttam, amikor a fiam bemutatott. Ülsz a pénzeden, mint a kotlós a tojásán. Autót akarsz? Minek? Egyedül vagy. Benedek estére sem marad nálad mindig, tudom jól. Átjár hozzám teázni. Azt mondja, hideg köztetek a levegő. Hogy minden fillért megszámolsz, még a bevásárlásnál is.
Réka nem felelt. Belül feszítette valami, de az arca mozdulatlan maradt.
— Benedek, igaz ez? Neki panaszkodsz rólam?
A férfi elfordította a tekintetét.
— Csak… néha beugrom hozzá. Egyedül van.
— Értem.
Réka letette a papírt az asztalra, majd szó nélkül bement a hálóba. A szekrény tetejéről két kopott, kockás utazótáskát vett le. Olyanokat, amilyenekkel a nagymamák járnak piacra.
— Mit csinálsz? — torpant meg Benedek az ajtóban.
Válasz helyett összehajtogatta az ingeket, nadrágokat, zoknikat. Nem dobálta, nem csapkodta — minden mozdulata higgadt volt.
— Réka, hagyd abba! Ez az én lakásom is!
— Nem. Ez az én lakásom. Még azelőtt vettem, hogy megismertelek volna. Egy bőrönddel és pár könyvvel érkeztél ide. Emlékszel?
— De három éve együtt élünk!
— Éltünk.
A megtelt táskákat kivitte az előszobába. Emese arca eltorzult a döbbenettől.
— Te most kirakod őt?
— Vigye haza a fiát. Lakjon magánál, újítsák fel együtt a nyaralót, ameddig csak szeretnék.
— Benedek, mondj már valamit! Férfi vagy vagy papucs?!
A férfi ide-oda kapkodta a fejét, arca lángolt.
— Réka, beszéljük meg normálisan. Nem akartalak megbántani.
— Kedves anyósom — fordult Emeséhez higgadtan —, a fia egyetlen bőrönddel költözött be hozzám. Miféle nyaraló-felújítással tartozom én maguknak?
Csend ereszkedett rájuk.
Aztán Emese a mellkasához kapott.
— A szívem… Benedek…
— A táskájában ott a Corvalol — felelte Réka nyugodtan. — Bal oldalt, a kis zsebben. Húsz csepp vízbe. Ön mesélte.
Az asszony kihúzta magát, tekintete megkeményedett.
— Meg fogod még bánni. Gyere, Benedek. Nincs itt keresnivalónk. Egy hét múlva térden állva könyörög majd. Ugyan hol talál még egy ilyen férfit ennyi idősen?
Benedek felkapta a csomagokat. A keze remegett.
— Réka…
— Menj el, Benedek.
Az ajtó becsukódott. A lakásban hirtelen süket csend lett. Réka az előszoba közepén maradt, majd lassan lecsúszott a fal mentén a padlóra. Nem sírt. Ürességet érzett.
És valami különös megkönnyebbülést.
Félelmetes, mégis felszabadító könnyűséget.
Eltelt hat hónap.
Réka vett egy használt, fekete crossovert, alig futott kilométerekkel. Amikor a volán mögé ült, úgy érezte, mintha belül kiegyenesedne valami, amit addig évekig görnyesztett.
A munkahelyén előléptették: immár ő irányította a teljes technológiai osztályt.