— Réka Szergejevna? Gábor vagyok, a brigádvezető. Mikor számíthatunk a téglák árának kifizetésére?
— Miféle téglákra? — kérdezett vissza döbbenten.
— Hát amelyeket Emese rendelt. Tizenkét raklappal. Azt mondta, ma kijön, és rendezi a számlát. Mi már le is pakoltuk a telken.
Réka lassan leengedte a telefont. A csarnokban zúgtak a gépek, a levegőben tej és fertőtlenítő szaga keveredett, mégis úgy érezte, mintha elfogyna körülötte az oxigén. Három éve dolgozott itt, de most először tört rá a fulladás érzése.
Otthon Benedek a kanapén ült, ölében egy tányér gőzölgő derelyével, a tévében meccs ment.
— Ki az a Gábor? — kérdezte Réka az ajtóból.
A férfi fel sem nézett.
— A kivitelező. Anyu találta. Nem dolgozik drágán.
— És pontosan min?
Csak ekkor fordult felé. Arcán halvány bűntudat suhant át, de nem annyi, hogy bocsánatot kérjen.
— A nyaralón. Beázik a tető, a veranda szinte szétesik. Égő, hogy mindenki más rendben tartja a telkét, a miénk meg romos.
Réka lehúzta a cipőjét, gondosan a fal mellé tette, majd leült vele szemben.
— Benedek, kinek a nevén van az a ház?
— Anyuén. Na és?
— És mennyibe fog ez kerülni?
A férfi zavartan megdörzsölte az orrnyergét.
— Anyaggal, munkadíjjal együtt… majdnem egymillió forint. De nem kell egyben. Lehet részletekben.
— Egymillió? Honnan?
— Neked van félretett pénzed. A betétkönyvön. Autóra gyűjtöttél.
Réka hallgatott. Benedek egyre magabiztosabban folytatta:
— A kocsi ráér. Ez a családunk. Anyu egyedül van, segítenünk kell.
— A család én és te vagyunk. Vagy tévedek?
— Ne kezdjük már ezt. Anyu mindent értem tett. Nem hagyhatom cserben. Odaadjuk a megtakarításodat, a hitelt meg majd törlesztem mellékállásokból.
— Milyen hitelt? Most is a fizetésed felét gyógyszerekre adod neki.
— Majd vállalok plusz munkát. Fuvarozni fogok.
— Mivel? Azzal az autóval, amit nem veszek meg, mert a pénzem egy más tulajdonában lévő házra megy el?
Benedek inkább visszafordult a képernyő felé.
Emese váratlanul toppant be még aznap este. Saját kulcsa volt; Benedek már az első közös hónapjukban adott neki. Réka a zár kattanására lépett ki a konyhából.
Az anyós a folyosón állt, kezében egy nagy táskával. Alacsony, csontos asszony, kemény tekintettel. Frizurája gondosan belőve, ajkán élénk rúzs.
— Hoztam kovászos uborkát. A telkünkről. Nem olyan bolti vacak.
Egy háromliteres üveget nyújtott át, a lé zavaros volt.
— Emese, miért rendelt munkásokat anélkül, hogy velünk egyeztetett volna? — kérdezte Réka higgadtan.
— Velünk? — szűkítette össze a szemét az asszony. — A fiammal beszéltem. Ő a férfi, ő dönt. Neked mi közöd hozzá?
— Az, hogy az én pénzemről van szó.
— A te pénzed? — az üveg tompán csapódott az asztalra. — Hallgass ide, kislány. Három éve kijársz oda pihenni. Sütögetsz, heverészel. Eszed az én főztömet, mert rendesen főzni sem tudsz. Most meg sajnálod tőlem, amikor egy öregasszony a tető javításához kér segítséget?
Réka gyomra összerándult. Eszébe jutott a két alkalom, amikor kint jártak: a törött pad, a földbe vájt pottyantós, a dohos szag. Ő pedig a hideg csapnál mosta a szamócát, miközben Emese Benedeknek magyarázta, hogy a meny túl finnyás a falusi élethez.
— Két éve nem voltam ott. Napozóágy sincs a telken.
— Lesz! Ha felújítjuk! Pont ezért kell a pénz!
Benedek kilépett a hálóból, és a két nő közé állt, ahogy mindig.
— Réka, elég. Ő az anyám. Nem él örökké. Kibírunk pár évet, aztán a nyaraló úgyis a miénk lesz.
— A miénk? — nézett rá a felesége hosszan. — Benedek, egyáltalán a te neveden van az a ház, vagy biztos benne, hogy valaha is hozzánk kerül?